Van köztetek olyan, aki a saját vagy a párja egyik szülőjének a nevét adta a gyereknek? Milyen indíttatásból döntöttetek így?

Nagyon szeretem a nevemet, mindig is szerettem. Talán ezért is kacérkodtam régóta a gondolattal, hogy mi lenne, ha az én nevemet kapná egyszer a gyermekem. Aztán "jött" egy apuka, aki szintén így gondolkodott. Szerettük a neveinket, szívesen adtuk volna a gyermekeinknek.

Én azonban, mikor terhes lettem, természetesen a babavárási lázban gondolkodtam a néven a kezdetektől. De mikor a páromnak felvetettem, hogy nézzünk nevet (már az elején), ő gyorsan leintett, hogy minek? Azt mondta, hogy nem gondolom, hogy majd most olvas egy nevet, ami fellángolásként megtetszik neki, miközben évek óta tudjuk, hogy a saját neveinket szívesen adnánk a gyermekeinknek. Igaza volt, így a névkönyvet soha ki sem nyitottam, hiába kértem kölcsön. Számunkra annyira kézenfekvő volt, hogy mi lesz a nevük.

De hozzáteszem, hogy az elején idegen volt először a gondolat, hogy ugyanúgy hívják, mint engem. Mert az milyen furi? Féltem tőle. De életem legjobb döntéseként gondolok rá. Persze mindenki néz ránk, hogy milyen fantáziátlanok vagyunk. Vannak, akiknek az arcára van ez írva. Azt hiszik, hogy valami régi tradíció miatt. Pedig nem. Egyszerűen szeretjük a viszonylag ritka neveinket.

A legjobb pedig, hogy senki nem adná ezt a nevet a gyermekének (vagy legalábbis kevesen, ahogy itt olvasgatom a névválasztási kérdéseket, még nem igazán láttam), és ennek külön örülök.

És annak is örülök, hogy kiírtad ezt a kérdést, mert a sok névadási kérdés kapcsán felmerült már bennem, hogy vajon a sajátját adja-e valaki, illetve ki mennyire szereti a nevét vajon?

6os vagyok, 7es megírod a neveket? nagyon érdekelne :)

amúgy én a saját nevemet nem adnám, elfogadtam, el vagyok vele, de nem vagyok oda érte, pedig teljesen normális név. így nem hívnám így a lányomat, meg tényleg nagyon fura lenne, az hogy a fiúnk kapta az apja nevét is, az teljesen más, meg persze van másik neve is és természetesen azon hívjuk.