Akik abortuszellenesek azok a fogyatekkal elo gyermek intezetbe adasat is elitelik?

10-es: én nem tudnám megtenni, hogy megöljem a gyereket.

ezek a önvédelmi technikák, hogy lealacsonyítsd a nem teljesen "normális" embert, hogy elvedd az értékét, rajtam nem fognak, én tisztelem akkor is az életet, ha nem "tökéletes". megadom neki az esélyt, hogy létezzen. valamiért létrejött, nincs jogom elvenni az ő jogát az élethez. én így látom.

nem tudod, neki mi a boldogság. nem is a te jogod megítélni.

egyetértek, ez egy óriási teher. én is tudom, de én úgy döntenék, hogy vállalom ezt a terhet, az élet iránti tiszteletből. nem tudnék máshogy dönteni, mert akkora bűntudatom lenne, hogy nem tudnék vele együttélni.

egy fogyatékos ember nem csak lélegzik!

undorító az ilyen gondolkodás, szerintem névvel, arccal ne vállald.

Maga a fogyatékosság, mint szó, sok dolgot takarhat, nem mind1, milyen fajta, de maga a kérdés is hülyeség ebből a szempontból.

Enyhe fogyatéknak mi számít? Vak az egyik szemére? Azért nem adom intézetbe.

Oxigénhiánnyal született és alig van tudatánál? Az meg nem enyhe fogyaték...

Nem súlyosan beteg gyereket miért kéne intézetbe adni, semmi értelme a kérdésnek így.

Kedves Kérdező, és kedves válaszolók!

Fogyatékkal élő vagyok, azaz látássérült.

Egy foglalkoztatóban dolgozom, mert sajnos minket sérülteket nem igazán szeretnek a munkáltatók a bértám hiányában foglalkoztatni, és nem igazán foglalkoztat egyik cég vagy vállalkozás ha nincs bér tám. Most kérdezhetnétek, hogy jó, de ez hogy jön ide?

Nos úgy, hogy sokunk teljes életet élünk, gyermekeket nevelünk, mint látszik dolgozunk is, még is nagyon sok esetben úgy érezzük, hogy nincs ránk szüksége az ép társadalomnak. Én is abortusz ellenes vagyok, mert szerintem az élet a fogantatásnál kezdődik, de higgyétek el, hogy sérülten nagyon rossz élni!

Ja, és nem panaszkodni szeretnék, hisz miért is panaszkodnék? Csak egyszerűen azt szeretném nektek leírni, hogy bár nem tudjuk konkrétan mit veszítünk ha nem látunk, vagy ha nem hallunk, ha soha nem tudtunk lábra állni, azért csak bennünk van, hogy de jó lenne ha láthatnám a gyermekem arcocskáját, vagy ha tudnék autót vezetni, vagy milyen jó lenne azért ha én is hallanám a zenét, a gyermekem hangját, vagy egy srác a munkahelyemen azt mondta: Azt álmodtam, hogy szaladok a fűben mezit láb, és éreztem a talpam alatt hogy milyen selymes...

A srácnak születése óta nincs lába! Sokszor én is álmodom olyat, hogy autót vezetek, persze soha nem tettem...

És igen. Az értelmi sérültek sok mindent nem is értenek, sokszor nem értik miért nevetnek rajtuk... Szóval én biztosan nem adnám otthonba a sérült gyerekemet, mert hogy én is a vakodában nevelkedtem, és borzasztóan hiányzott nekem az, hogy a látó testvéreimmel legyek, és anyuval találkozzam minden nap!

A pető intézetben sem tejfel az élet... Persze ma már a vakok iskolájában nincs akkora szigor mint amikor én voltam gyerek, és tudnék nektek sokat, sokat mesélni, hogy mik voltak, de szerintem sokan vagyunk így, hogy mesélhetnénk az intézeti életről... Egy intézet soha nem olyan mint egy szerető család, és tudom, hogy egy vak, egy mozgi, vagy egy értfogyos gyerek borzasztó teher a szülőknek, de higgyétek el, hogy mi is épp úgy vágytunk, a szeretetre, az anyánk ölelésére, az anyánktól apánktól kapott szidásra, Az esti lefekvés előtti jó éjt puszira,mint az ép társaink!

Az intézet, az csak intézet marad!