Felnőttkorban, azaz 30 év fölött mennyiben szabad ellentmondani a szülőknek olyan embernél, akinek gyerekkorában voltak problémái és nagyon sokat tettek érte? (Egy ismerősöm fiának problémái részletezve)

Gyermekkorában visszafogott, zárkózott gyereket ismerek, aki nem igazán tudott sem érzelmi, sem kommunikációs kontaktust kiépíteni más emberekkel (autisztikus vonások is). A szülei mindent megtettek azért, hogy normális iskolába mehessen. Nem intellektuálisan volt maximálisan alatta az átlagnak, inkább az érzelmi, társas kapcsolati érettsége maradt alul. Nem járt el szórakozni, minden káros szenvedélyt gyűlölt. Talán volt benne némi esetlenség is, naivitás, erről nincsenek bővebb információim. Ezért talán jogos lehet a mai élettől való féltés. De mára viszont kialakultabbak a kapcsolatai, jobban mer kezdeményezni, szerelmes is. Most az bántja, hogy szülei gyermekként kezelik igen nagy mértékben, ami érthető is, de nem teljesen. Valahogy azért az ilyen gyerekeknek is kellene szabadabb teret adnunk, hogy ne zárkózzon teljesen be, de túl ki se nyíljon. Az alkohol, egyéb káros szenvedélyek iránti határtalan gyűlölet nem feltétlenül rossz, csak nehezebbé teszi az életet a mai világban.

Továbbra is kérdés marad bár itt kissé elvágva az előbbi kontextustól, hogy mit szabad ilyenkor tenni vagy mennyiben mondhatja ki valaki a véleményét? (akár vallási kérdésekben, egyéb dolgokban)