Honnan tudhatom, hogy meddő vagyok?

Őszintén szólva, hogy ha Te egy ilyen felfogású családban, és egy így gondolkodó férj mellett boldognak érzed magad, és ezt jobbnak tartod, mint akár egyedül lenni, akár elválni, és új társat keresni, akkor nem hiszem, hogy tudnék bármi olyan tanácsod adni, ami számodra tényleg hasznos lenne.

Nem szeretném megbántani az érzéseidket, de azok alapján, amit írtál, nekem úgy tűnik, hogy Te minden szempontból kiszolgáltatott vagy egy olyan családnak, akik úgy viselkednek, mintha Téged nem érző emberi lénynek tekintenének. Én azt látom magam körül, hogy azokhoz a nőkhöz, akik évek óta hiába várnak gyermekáldásra, az esetek túlnyomó többségben érzelmi intelligenciával, együttérzően viszonyul a környezetük; a férjük, illetve a tágabb értelemben vett családjuk, baráti körük támogatja őket érzelmileg, és próbálják a lelket és a reményt tartani bennük ebben a nem éppen könnyű helyzetben. Veled meg – az én meglátásom szerint – épp az ellenkezőjét teszik.

Megkérdezhetem, hogy Te hogy érzed magad, amikor Veled így viselkedik ez a család, (teljesen függetlenül attól, hogy kivizsgálások hiányában valójában fogalmatok sincs arról, hogy melyikőtök részéről áll fenn olyan egészségügyi vagy lelki ok, ami miatt hiába várjátok a gólyát)?

Te elfogadod azt a nézetet, hogy a gyermektelenségetek azt jelenti, hogy Téged "isten kitagadott a kegyelméből" és „csak Te hibád”?

Mik a valós érzéseid egy olyan férfi iránt, aki „el akar hagyni, mert a családi hit szerint annak a nőnek aki a házasság elhálása után pár héttel nem esik teherbe, az megcsalatta a férjét, és isten így bünteti”?

„Valamint az orvosokat sem szívlelik, nekem meg be kell tartanom a hagyományokat, mert kitagadhatnak.”

Azon gondolkoztál már, hogy ha egyszer babát várnátok, a szokásos, várandósság alatti orvosi vizsgálatokra elmehetnél-e, vagy azt is ellenezné a család ugyanilyen alapon?

Arról tudod az álláspontjukat, hogy ha az élet úgy hozná, szülni szülhetnél kórházban? Vagy ilyenkor sem tarthanák elfogadhatónak az orvosi segítséget, és otthon kéne megpróbálnod megszülni a babátokat, akkor is, ha ne adj Isten farfekvéses, vagy harántfekvéses lenne (amivel ultrahang vizsgálat nélkül nem is lennétek tisztában)?

Vagy egy ilyen helyzetben is úgy gondolnák, hogy „amit isten akar az úgy lesz”?

Mondjuk nekem egyébként az „amit isten akar az úgy lesz” felfogással is tökéletesen összegyeztethető, hogy ha valamit szeretnék az életemben, akkor a magam részéről megteszek érte mindent, amit én tenni tudok. Például ha TÉNYLEG akarunk gyereket, és évek óta nem jön, akkor kivizsgáltatjuk magunkat, és ha az orvosok megtalálták a valószínűsíthető okát, akkor kezeltetjük magunkat, és mindent megteszünk a gyógyulásunkért, hogy egyszer tényleg szülők lehessünk.

A saját, vér szerinti családod (szüleid, testvéreid) is így gondolkoznak, vagy csak a férjed családja?

Megkérdezhetem esetleg, hogy milyen vallási felekezetről van szó?

Egyébként épp annyi esély van arra, hogy a férjed részéről van valami akadálya annak, hogy gyermeketek szülessen, mint fordítva. (A statisztikák szerint 40-40 %, a fennmaradó 20 % esetében pedig a pár mindkét tagjánál van valami "gubanc", vagy a fogantatást megnehezítő tényező.)

A „hibáztassuk a nőt, ha nem jön a gyermekáldás” mentalitásról eszembe jutott egy tanulságos történet, ami egy ismerősöm kolléganőjével esett meg, még vagy húsz évvel ezelőtt, amikor azért még nem ilyen színvonalon állt a meddőség okainak kivizsgálása, és orvoslása. Több, mint 10 év alatt nem esett teherbe. A férje, illetve a férje családja végig őt "okolta" emiatt, és végül a férj elhagyta, amikor a nő 38 éves volt, mondván, hogy ő mindenáron akar gyereket, majd akkor "szül neki más". A nő a válás után befizetett egyedül egy két hetes, „búfelejtő” balatoni nyaralásra, ahol összeismerkedett egy szimpatikus férfival. Hazatérve, pár héttel később kiderült, hogy várandós. Annak ellenére, hogy futó kalandnak indult a kapcsolatuk, a férfi örült a hírnek, és össze is házasodtak, mielőtt megszületett a kislányuk. A nő pár évvel később, 42 évesen szült még egy másik kislányt. A volt férje is újra megnősült, de neki a második, sokkkal fiatalabb feleségétől sem született soha gyermeke.

Azt írtad:

„A család fő a napokban közölte hogy így is tovább vártak mint azt kellett volna de ha nem esem teherbe egy hónapon belül akkor mehetek a családtól.”

A férjed és a családja viselkedését inkább hadd ne minősítsem jelzőkkel, de így kívülállóként azt gondolom, hogy ha ez – akár a megadott egy hónapos „határidő” lejártával, akár később - megtörténik, akkor ők ezzel gyakorlatilag egy hatalmas szívességet tesznek Neked, és – ha most nem is, de évek múlva visszanézve a történtekre valószínűleg Te magad is így fogod látni (ugyanúgy, mint a fenti történtetben szereplő hölgy).

A férjed, akivel hét éve együtt éltek, és akivel (most még) közös gyermekre vágytok, képes lenne megtenni, és végignézni, hogy Téged egyik napról a másikra szélnek eresztenének, a ruháid, étel és pénz nélkül, mert letelt a "családfő" által teherbeesésre megjelölt határidő?

Ráadásul úgy, hogy épp annyi esély van rá, hogy a férjed nemzőképességével van gond, mint arra, hogy nálad áll fenn bármi egészségügyi ok (ami, ha esetleg van is, egyrészt nem a Te hibád, másrészt igen nagy valószínűséggel kezelhető lenne, ha ez a család nem tartaná Isten akaratával összegyeztethetetlennek, hogy hét év után elmenjetek egy orvosi kivizsgálásra.)

Ne haragudj, tényleg nem megbántani akarlak ezzel, de olyan nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is hogy tudna egy ilyen embert őszintén szeretni, és szabad akaratából vele maradni.

Ennél a vallási közösségnél így működik a jóban-rosszban, holtomiglan-holtodiglan fogadalma?

Korábban az írtad, hogy a férjed "jó ember". Őszintén jó embernek tartasz valakit, aki ilyet képes lenne megtenni?

Ha pedig ez az ő fogalmaik szerint Istennek tetsző, vagy akár csak eltűrhető cselekedet, akkor elég 'érdekes" képük van Istenről.

"Ha egyik napról a másikra kell az utcára kerülnöm mi lesz velem?"

Nincsenek szüleid, tesvéreid, vagy bárki rokon, esetleg barátok, akihez költözhetnél, legalább átmenetileg?

Ez eddig nem is merült fel bennem, de külföldön élsz esetleg, ezért érzed magad ennyire kiszolgáltatottnak?

Megkérdezhetem, hogy hány éves vagy?

Azon nem gondolkoztál esetleg, hogy ne várd meg az egy hónap leteltét, hanem - a legszükségesebb holmidat összecsomagolva (mondjuk például apránként, titokban "kimenekítve" ahhoz az ismerősödhöz, akihez átjársz internetezni) - Te hagyd ott a férjedet?

Nem lenne jobb érzés, ha legalább a Te döntésed lenne?

Amit pedig a szüléssel kapcsolatban írtál, arra nem tudok mit mondani. Ha ott tartanátok, az már nem csak rólad szólna - úgy kéne meghoznod minden döntésedet a várandósság alatti terhesgondozással, és a szüléssel kapcsolatban, hogy kettőtök életéért és egészségéért vagy felelős.

Azért felmerült bennem az a kérdés, hogy ha ebben a közösségben akár egy felnőtt, akár egy gyerek ne adj Isten súlyos balesetet szenvedne, vagy bármi okból életveszélyes állapotba kerülne, akkor például egy nyílt töréssel, vakbélgyulladással vagy agyhártyagyulladással hagynátok meghalni?

Amikor hozzámentél ehhez az igen jó emberhez, már akkor is tudtad, hogy más kultúra, ezt elfogadtad, mert elvileg boldog voltál ezzel a pasival.

Szerinted ha sikerül teherbe esned, akkor jobb lesz és boldog leszel? Vagy Te már attól boldog vagy, hogy eltart egy ilyen család?

Ha most már van egy kis eszed, akkor fogsz egy hátizsákot, beleteszel két váltás ruhát, meg egy kiló kenyeret és szó nélkül lelépsz.

Ha nem beszélhetsz másokkal, akkor hogy volt munkahelyed?

Menj haza a saját családodhoz, vagy csináltass magadnak gyereket a közösség egy másik tagjával.

Vajon miért ne mehetnél újra férjhez?

Azt feltételezem, hogy ezen a vallási közösségen belül nem, de mint korábban írtad, valószínűleg úgyis el kell őket hagynod az egy hónap letelte után:

"Viszont ha ez így lesz, se pénzem, se családom, se munkám, se férjem. Ráadásul a családi szégyen is rajtam lesz. Senki nem szólhat majd hozzám, és el kell mennem."

Ha el kell onnan jönnöd, akkor nyilván teljesen új életet kell kezdened azon a közösségen kívül, és később miért ne mehetnél újra férjhez? Fiatal vagy, bőven van időd új társat találni, és gyerekeket szülni, ha azt szeretnéd.

Vagy ha ők onnan kitesznek, és még csak nem is szólhatnak onnantól fogva hozzád, akkor is az ő hitrendszerük és szabályaik szerint kívánsz majd élni egész hátralévő életedben (annak ellenére, hogy könyörtelem és abszolút igazságtalan, amit Veled tesznek, és annak ellenére, hogy - mint írtad - már most sem értesz egyet mindenben a felfogásukkal)?

Egyébként a szüleidtől is azt várja majd ez a vallási felekezet, hogy többé ne álljanak szóba Veled? Ők mit szólnak az egy hónapos ultimátumhoz, és ahhoz, hogy mi lesz ezek után Veled?

Szerinted egyébként valóban azért nem dolgozhatsz Te és a többi nő, mert akkor "nem lenne elég időtök másra", vagy netalán azért, hogy a gyülekezeten kívüli emberi kapcsolatok, ismeretségek, barátságok és - legfőképpen - önálló jövedelem hiányában minél kiszolgáltatottabbak legyetek minden szempontból?

Bocsánat, ha a következő kérdésem nagyon fájdalmas lesz, de azon gondolkoztál valaha, hogy ha már lenne egy-két gyereked, és a férjed, a "családfő" vagy a gyülekezet akkor találna valami hasonlóan "komoly" okot arra, hogy kiközösítsen, vagy a férjed egyszerűen csak válni akarna tőled, akkor kénytelen lennél megválni a saját gyerekeidtől, mert a gyámhatóság a legnagyobb jóindulattal sem ítélhetné neked őket amiatt, hogy nem tudnál gondoskodni a legalapvetőbb szükségleteikről sem, ha nincs hol laknod és nincsen jövedelmed sem?

Az nem merült fel benned, hogy esetleg akár valami lelki blokkod is lehet azon, más szóval lehet pszichés oka annak, hogy nem született hét év alatt gyermeketek? Én azt is könnyen el tudom képzelni, hogy a saját tudatalattid ellene dolgozik, mert valahol mélyen esetleg kétségeid vannak afelől, hogy valóban ezt az életet, ezt sorsot szánod-e a születendő gyermekeidnek. Ha kislányod lenne, valóban tiszta szívből azt kívánnád neki, hogy egy olyan zárt közösségben élje le az életét, amiben - a saját szavaiddal élve - "a nőknek alig vannak jogaik", és ahol - amennyiben fiatal nőként "a házasság elhálása után pár héttel nem esne teherbe", abból azt a következtetést vonnák le a közösség férfi tagjai, hogy "megcsalatta a férjét, és isten így bünteti"?

Anyaként mit éreznél vajon, ha 20-25 év múlva ne adj Isten azt kéne végignézned, hogy a lányod megy ugyanezen keresztül, amin most Te?