Mit tehetnék, ha gyűlölöm az anyaságot?
Terveztük, sokára jött össze, nagyon vártuk. Szülés után nem éreztem boldogságot, sőt. Az orvosok betudták szülés utáni depressziónak, eljártam terápiára, de nem segített. Nevelem, gondoskodok róla tisztességesen, de utálom az egészet. Nem szeretek anya lenni, visszasírom a régi életemet, a régi testemet, a gondatlanságot. Ha visszacsinálhatnám biztos, hogy nem vállalnám be, persze most már nem adnám senkinek, de úgy érzem csak kötelességből, és bűntudat miatt ragaszkodom hozzá. Ha elszabadulok itthonról és megfeledkezem kicsit az anyaságról, akkor nagyon boldognak érzem magam, és alig akarok hazajönni. Már sok mindent próbáltam, hogy javuljon a helyzet, de egyszerűen minden egyes porcikámmal azt érzem, hogy nem bírom... Már 1 éve visszamentem dolgozni is, de az sem segít. Soha nem voltam egy szívtelen, rideg ember, most mégis ez van. Próbálok neki szeretetet adni, de úgy látom, hogy már ő is érzi, hogy valami nincs rendben. Mi lesz így?
Az apuka imádja, de lassan rámegy erre a házasságunk is.
Sziasztok! Mivel páran megkerestek mostanában szeretnék egy kis információt, talán reményt adni ha hasonló érzések miatt találtatok rá a kérdésre.
Nem tudom hol kezdjem. Mondanám hogy a legfontosabb, hogy végül találtam egy jó szakembert, de ez annál összetettebb, minthogy mély depresszióban voltam, és nem a megfelelő társ volt mellettem. Nem apaként volt rossz, hanem partnerként. Azóta már nem vagyunk együtt, de egyetértésben, szeretetben neveljük a gyereket, aki velem él de az apja akkor látja amikor csak akarja.
Most már szégyellem magam emiatt a kérdés miatt, és a mai napig kapok gyűlölködő üzeneteket, de ott és akkor ez volt a valóságom.
Valahol ott kezdett el rohamosan javulni a helyzet amikor a gyerek elkezdett mondatokban beszélni, kommunikálni. Megnyílt valami kapu kettőnk között, elkezdtünk kötődni. Nagyon sokat beszélgettünk (a mai napig), volt hogy esténként órákat. Ő érdeklődő volt, mélyen gondolkodó már kicsiként is. Kérdezgetett az élet nagy kérdéseiről, én mindig elmondtam hogy hogyan látom a világot, majd ő is elmondta a kis véleményét. Élvezetes lett az egész, lett egy kis barátom, egy kis társam akivel már szívesen töltöttem az időmet. Jött minden, anyai ösztön, szeretet.. Érdekes volt az egész, ahogy alakult ki a személyisége, ahogy komolyodott és változott évről évre a véleménye, előjött a humorérzéke. Rengeteget nevetünk a mai napig.
Jelenleg szorosan kötődünk, próbálom tartani az egyensúlyt mert azért nem vagyok annak a híve hogy egy szülő kizárólagosan a gyereke barátja legyen. Igyekszem szülőként is jól funkcionálni. Szerencsére amilyen "jó baba" volt, most olyan jó "kiskamasz" is. Az iskolát nem szereti, de jó tanuló. Együtt tanulunk és ezt is sokszor élvezem, jobban mint ő. :)
Nem tudom mit mondhatnék még. Visszanézve sem tudnám megmondani hogy mi volt a konkrét probléma. Mint mondtam a párkapcsolatunk nem volt jó csak még magunknak sem vallottuk be akkoriban, vagy talán nem gyógyultam ki egy szülés utáni depresszióból, talán ennyire nehezen viseltem a kommunikáció hiányát.. fogalmam sincs.
Ha ezt olvasod, és épp szarul vagy, ne add fel semmiképp!
válasza:Köszönöm, hogy ennyi idő után megosztottad ezt :)
Ugyan egyik gyereknél sem éreztem ilyet (3 van), de a fiamnál 1,5 éves koráig a 20 percenkénti ordítás éjjelente, úgy éreztem a sírba tesz és meg akartam halni olyan fáradt voltam :(
Megértem azokat, akik így éreznek, de jó tudni, hogy ez nem végleges állapot és nagyon örülök, hogy rendeződött a kapcsolatod a gyermekeddel 😊
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!