Mi ez, Baby Blues? Szülés utáni depresszió, vagy csak simán érzelem túltengés? Vagy ennyire a hormonok játékszere lettem?

Ami biztos, Baby Blues tüneteim vannak... de legalább pozitívak a baba felé.

Szülés utáni 2 nap törtek rám az anyai érzések, boldogságomban sírtam, vagy mert hiányzott a bébi amikor leadtam a csecsemőosztályon. Sírtam amikor nem tudtam adni neki tejet mert még nem indult be a tejtermelés.

Hazajöttem és nem látom, vagy nem foglalkozom vele mert alszik, vagy az apja játszik stb. vele, akkor hiányzik, és szomorú vagyok, hogy nem tarthatom a kezemben, és a róla készült képeit nézegetem, és sírva fakadok.

Sírás kerülget amikor már szopni szeretne, és még pelenkázom, de már olyan édesen tartja a száját, és úgy nyögdécsel mint aki éhen akarna halni.

Akkor is sírás kerülget amikor visszagondolok az alig 1 hónapos gyermek születés utáni pillanataira, és hiányzik hogy olyan pici és védtelen, olyan gyorsan nő, pedig most is pici.

Akkor is a sírás kerülget amikor hallok valami negatívumot kisbabákkal kapcsolatban, pl.: gyerekgyilkosság, magára hagyott baba, bűntény baba ellen, vagy ilyen egyszerű dolgokon, hogy "kisbabámat nem tudom szoptatni, mert nem tudom hogy kell"..., vagy itt olvastam a gyakorin a terhességem utolsó hetében, hogy volt egy anyuka aki szoptatás közben a 2 hónapos babája kezére csapott mert markolászta a másik mellbimbóját, mondván biztos tanul belőle... ettől is a sírás kerülget (meg a méreg, hogy lehet valaki ilyen hülye!)

Szóval nem hiszem hogy ezért fel kellene keresnem pszichiátert, mármint nem vagyok búskomor, nem utálom a babám, nem vagyok dühös, persze fárasztó a 3 óránkénti szoptatás, de szívesen teszem! A babát nagyon szeretem, és abszolút pozitívan állok hozzá, a szülés nagy élmény volt, és a fájdalom ellenére pozitív emlék.

Csak egy kicsit zavar ez a túlzott szentimentalítás... Más is érez így?