Ismertek olyan anyukát, akinek a párja/férje már a szülés előtt lelépett? Hogy viselték a nehézségeket? Nem bánták meg a gyerekvállalást?

Nekem még a terhesség alatt megvolt, de nem sok hasznát vettem :( 2 éves volt a lányom, mikor végleg kitettem a szűrét, akkor sem akart elmenni, mert roppantul élvezte, hogy semmi dolga, eltartom, ő meg csak lébecol, a gyerekre rá sem néz, iszogatni jár, nem dolgozik. Hozzáteszem, lombik volt a kislányunk, mert neki rossz volt a spermiumszáma:( Sosem bántam meg, hogy megszültem a lányomat, bár iszonyú nehéz volt vele kettesben élni. Sokat dolgoztam, hogy mindene meglegyen, szerencsére a szüleimre mindig számíthattam. 7 év telt el, mire megtaláltam a férjem, aki egy hatalmas főnyeremény minden téren. Nemsokára megszületik második közös kisfiúnk (és a nagylányunkat is nagyon szeretjük mindketten), nagy szeretetben élünk, és tudom, mindez kellett hozzá, hogy most így élhessek, ezeken keresztül kellett mennem, hogy tudjam, másodszorra milyen embert kell választanom.

38+3 h km

2 barátnőm is így járt. Az egyiknél a pasi akarta nagyon a gyereket, aztán a terhesség alatt lelépett egy másik nővel. Nem vett részt a terhesség, szülés, baba körüli dolgokban. A barátnőm egy darabig nagyon ki volt borulva, de aztán a babára koncentrált, és kilábalt. A pasi azóta többször vissza akart jönni, de ő ne engedte. A barátnőm most új kapcsolatban él, boldog.

A másikat is elhagyták, ráadásul ikrekkel. Borzasztó nehéz volt, de már újra együtt vannak.

Nálunk hasonló volt a helyzet. Bár ő nem lelépett, én döntöttem úgy, hogy ezt így nem lehet tovább folytatni. Az agresszív viselkedésével ezt érte el. A szóbeli megalázásokat egy darabig elviseltem, meg az állandó fenyegetőzését is, hogy ha nem csinálom azt, amit mond, akkor elhagy, és megnézhetem magam, hogy mit csinálok egyedül egy gyerekkel. A végén tettlegességig fajult a dolog, na akkor úgy döntöttem, hogy itt volt elég. Én nem fenyegetőztem, egyszerűen csak közöltem a tényeket, és ott vége volt. Utána könyörgött egy ideig, hogy fogadjam vissza (ebből jöttem rá, hogy a nagy fenyegetőzései mennyire nem voltak komolyak), de nem akartam ennek kitenni a gyereket is, úgyhogy maradtunk külön. Egy idő után megunta a dolgot, pedig a gyerektől sosem tiltottam el, de születése után összesen háromszor nézte meg, aztán ennyi.

Őszintén szólva én nem éreztem ezt akkora nehézségnek, csak anyagilag, amúgy a szétválásunk után eszméltem csak rá, hogy mennyivel jobb egyedül, mint egy olyan emberrel, aki mellett lélegezni sem tudok szabadon. Igaz, utána sokáig egyedül neveltem a fiam, de kellett is ez az idő ahhoz, hogy feldolgozzam a történteket. Azóta már van párom, együtt élünk, közösen neveljük a fiam. A gyerekvállalást sosem bántam meg, függetlenül attól, hogy anyagilag ez jónéhány húzós évünkbe került, meg hát szervezni sem volt könnyű egyedül a dolgokat, de azt sosem éreztem, hogy bárcsak inkább ne szültem volna.