A gyerekkori sérelmeim miatt nem merek második gyereket vállalni. Ez normális? Hogyan tudnék túllépni rajta?

A kérdésfeltevésből én arra asszociáltam, hogy gyerekkorodban rossz volt a viszonyod a testvéreddel (akár a szüleid miatt), ezért nem mersz testvért vállalni a gyereked mellé.

Így van?

Az szerintem „normális”, sőt nagyon jó, ha az ember látja, mik azok, amik a saját gyerekkorát megkeserítették, és megpróbál ő nem úgy viselkedni a gyerekével. Viszont ez baromi nehéz, mert nagyon mélyen belénk égnek a gyerekkori minták, és a legváratlanabb szitukban törhetnek fel anyáink/apáink reakciói… hiába tudjuk, amint kimondtuk/megtettük őket, hogy na ez volt az, amitől mi magunk sírva kirohantunk a világból, sajnos előjönnek.

Nekem szerencsére békés gyerekkorom volt (csak egy nagy trauma ért, de ennek utóhatásai csak engem érintenek, nem hatnak a gyereknevelésemre közvetlenül), és elég racionális vagyok, mégis kicsúszik néha az „amíg az én kenyeremet eszed…” stílusú beszólás a számon. Utálom, nem akarok ilyen marhaságokat mondani, és mégis előjön…

Azt akarom ezzel mondani, hogy ha valakinek nagyon kemény sorsa volt, akkor jogos a félelme, hogy ő nem akar ilyet teremteni a gyerekének, de nem biztos benne, hogy képes lesz másképp viselkedni.

Ne értsetek félre, nem azt akarom mondani, hogy akinek rosszfejek voltak a szülei, az rosszfej szülő lesz, csak azt, hogy nagyon keményen kell küzdeni azért, hogy ne legyen az – mert ezek a tudatunk legmélyebb bugyraiból feltörő dolgok.

Nagy divat ma a gyerekkori sérelmekre fogni mindent és ezért pörögni egy helyben. Mindenkinek, köztük nekem is vannak. Amit én szoktam mondani, hogy nem szentelhetem ennek az életemet, én szerintem egy kor felett már kötelesek vagyunk saját magunk túllépni ezeken, vagy egyszerüen nem gyerekfejjel, hanem felnőtt fejjel, a másik fél szemszögéből is megvizsgálni a dolgokat.

Pl sokszor hibáztatják az anyjukat az emberek, hogy ezért vagy azért ilyenek vagy olyanok... én is hajlamos voltam ebbe a hibába beleesni.

De aztán egy idő után feltettem magamnak a kérdést, hogy anyum komolyan, szánt szándékkal akart nekem ártani ezzel vagy azzal? Nem csak a tudatlan jószándék vezérelte? Többek között a testvéremmel való viszonyom alakulásában is? Ő miért tette azt, amit tett? Csupán azért, hogy kitoljon velem vagy azért, mert ő akkor ott úgy láta jónak, mert ő is jött egy háttérrel, egy neveltetéssel, élt egy korban, egy társadalomban és ő a saját maga részére így interpretálta a dolgokat... mivel más mint én, másként. De ettől még nem akart nekem rosszat...

A másik kérdés, hogy és én jobb leszek? Az én gyerekem nem fog majd a fejemhez vágni ezt azt? Oh, dehogynem! Nincsenek illuzióim, pláne manapság, amikor ez az alap, hogy a gyerekkori traumákat okoljuk a viselkedésünkért sokan kényelmi okokból. Innentől kezdve tovább vittem a kérdést és akkor 1) én rosszat akarok a gyerekemnek? Persze, hogy nem... 2) ne vállaljak gyereket, mert nem fogok tudni tökéletes gyerekkort biztosítani a számár? Mekkora butaság lenne, hiszen tökéletes nincs, és különben is, ki mondja meg mi a tökéletes? Kinek mi...

Meg kell bocsájtani, a szüleidnek, a testvérednek... akárkinek, akire neheztelsz, akik miatt hordod a traumát. Képzeld magad az ő helyükbe, az ő helyzetükbe, az ő fejükkel, az ő körülményeikkel és próbáld megérteni mit miért csináltak.

Egy konkrét példa az életemből... több van, de ezt kiemelem. Ketten vagyunk testvérek, 3 év különbséggel. Én vagyok az idősebb. Én egy visszahúzódó, félénk, magamnak való gyerek voltam, a húgom vidám, bohóckodós, picike kis mindenki kedvence. Épp ezért őt szívesebben vitték el ismerősök erre arra, mig én jobbára otthon ültem. Nem szóltam soha semmit, különösebben talán nem is érdekelt, nem emlékszem... arra viszont igen, hogy egyszer már 16 voltam, amikor mondtam anyunak még januárban, hogy abban az évben majd x ezer ft-t fogok kérni, hogy egy barátnőmmel elmenjünk sátrazni a Tisza tóhoz. A ráfordítandó összeg másik felét, vagy inkább nagyobb részét, pedig a nyári munkával akartam fedezni. Ekkor már 2 nyáron dolgoztam 1-1 hónapot. Akkor azt mondta oké.... végülis időben szóltam, jó fél évvel előtte, így ő is elkezdhette félretenni a pénzt rá... mai napig ilyen előre gondolkodó vagyok, ami amúgy a családomról nem mondható el. A lényeg a lényeg, hogy jött a június, már nagyban készültünk az útra a barátnőmmel, amikor egyszercsak jött a húgom barátnőjének a családja és mondta, hogy ők Spanyoloba mennek nyaralni kocsival, és szívesen viszik a tesóm, szálllásért, benzinért nem kell külön fizetni, csak kajára kérnek hozzájárulást, meg hogy leygen a tesómnál zsebpénz. Kb az az x ezer ft,amit én kértem. Anyám gondolkodás nélkül odaadta a pénzt nekik és így húgom ment külföldre, én meg természetesen hoppon maradtam. Ennek már vagy 20 éve, de nem bírom elfelejteni... egy időben hibáztattam, és utáltam is őt ezért, de aztán rájöttem, hogy ő képtelen megérteni, hogy nekem mi bajom volt ezzel. Nem értette, hogy én miért nem értem, hogy "dehátazkülföld"! Spanyolország! hát összehasonlítani nem lehet a Tisza tóval! Számomra ez egy erkölcsi kérdés volt, számára viszont egy olyan álom beteljesülése, amiről ő soha nem gondolta, hogy megvalósulhat. Ő életében nem járt külföldön, számára minden, ami az országhatáron túl volt maga volt a mennyország, egy olyan dolog, ami maga a csoda és ő tudta, hog saját erőből ő soha nem juthat ki... és hirtelen derült égből jött egy ilyen lehetőség, hogy a lánya elmehet... megadhatja neki az álmot! Hogy tudott volna ellenállni? Hányan tudnak ennek ellenállni? Kevesen, hisz mindenki a legjobbat akarja a gyerekének és sokszor nem gondol bele, hogy az a legjobb, amit ő elképzel nem feltételnül az.

Akkor nekem ez nagyon rosszul esett és őszintén bevallom még ma is sérti az igazságérzetemet, de 20 év távlatából végiggondolva nem biztos, hogy amúgy én jártam rosszabbul, mint a tesóm. Mert mint írtam fentebb őt mindig vitték... a külföldi utakat a popsija alá tolta a sors, viszont ő így meg nem tanult meg küzdeni. Nekem ma már sokkal több mindenem van, ha valamit akarok,a kkor tudom, hogy elő kell teremtenem magamnak és elő is teremtem, míg ő nem. Mivel ő készen kapott dolgokat, így nála elmaradt a kitartásra nevelés. Sokáig én sem láttam ezt, csak később kezdtem el végiggondolni, hogy miért lehet az, hogy én sikeresebb vagyok, holott gyerekkorunkban ő volt a favorit mindenhol... hát pont ezért. És pont azért, mert erre rájöttem sikerült elengednem azt, hogy én úgymond elnyomott voltam mellette, mert viszont az élet engem igazolt. És se anyám, se a tesóm, se senki nem akart senkinek rosszat, egyszerüen csak így alakultak a dolgok. Mert akkor és ott és azzokkal a személyekkel, akik a döntéseket hozták ennek így kellett lennie. Kire haragudjak? És haragudjak-e egyáltalán?

Amúgy nem vagyunk jó testvérek... különösebben rosszak sem, hisz azért segítjük egymást, ha nagoyn muszáj, de nagyon nem lógunk egymáson. Vannak hetek, amikor nem is keressük egymást, találkozni meg csak ritkán szoktunk. De nincs utálat vagy harag vagy bármi, bár voltak időszakok az életünkben, amikor nem is szóltunk egymáshoz. Persze akkoriban én is hibáztattam mindenkit mindenért, mert a linksége miatt volt az is, amit persze szerintem a mai napig nem vág, de mindemellett annyira különbözőek vagyunk, hogy ha nem lennénk testvérek még csak ismerősök sem lennénk, nemhogy barátok, mert annyira elütünk... de ez meg már nem feltételnül neveltetés vagy anyuék hibája. Ebben benne van az is, hogy mások vagyunk és teljsen másként gondolkodunk.

Nem tudom mennyire jött át amit mondani szeretnék, de a lényeg: elengedés, ami legfőként úgy megy, hogy végiggondoljuk a másik szemszögéből a dolgokat, valamint felismerése annak, hogy nekünk mégis milyen előnyünk származott hosszútávon a dologból. És itt muszáj csak az előnyre koncentrálni, mert amúgy minden éremnek két oldala van, és mindennek van előnye és hátránya is. Kérdés, mit akarunk észrevenni.

Sok sikert!