Miért nem érzem azt, hogy belőlem valaha is jó szülő lenne?

18 évesen még én is ugyanígy gondolkodtam és éreztem, mint Te. Ez idővel megváltozik, másra lesz igényed, mint most.

Mád fog örömöt okozni, mint most. Amíg tizenévesen egy nő menekülne otthonról, úgy később annál inkább vágyik majd családra.

Túl szigorú vagy magaddal!

Amúgy teljesen normális, hogy ilyen fiatalon, kellő élettapasztalatok nélkül, az ismeretlentől félve így gondolkodsz. Tényleg nagy felelősség, de nem is kell elsietned.

Én 35 évesen vállaltam az első gyermekemet. De mostanra már megteremtettem magamnak az egzisztenciát, karriert építettem, mindenem megvan. Most itthon vagyok, és babázok. Más dolgom nincs. Ezt így érdemes csinálni szerintem.

Szia! Én a mai napig azt gondolom, hogy nem vagyok „elég jó szülő”, pedig már iskolás a gyerekem, és tisztában vagyok vele, hogy a „100%-ig jó szülő” csak egy idea, és minden gyereknek az ő szülője a jó, a lehető legjobb.

Mégis folyton őrlődöm az óriási felelősség miatt, aggódom, hogy jót teszek-e a gyereknek, lelkiismeret-furdalásom van, ha goromba vagyok (pedig tudom, hogy mindenkinél elpattan néha a húr, és nem verem, nem kínzom nyilván a gyerekem), és azt érzem, ami jó tulajdonsága van, az természetes, az születési adottság, a rosszak viszont miattam vannak, mert elbénáztam valamit.

Szóval szerintem az a megoldás, ha nem gondolkodik az ember, vagy ha „zsigeri anya”, aki meg van győződve róla, hogy ő mindent jól csinál, nem kételkedik magában. Hogy irigylem én ezeket az embereket! :) De hát sajnos azt nem lehet befolyásolni, hogy valaki alapvetően elemzőbb, kételkedő, gondolkodó típus, vagy sem.