Anyukak, ahol kicsi a gyerekek kozti korkulonbseg; mikor fog kicsit tompulni a testverfeltekenyseg es mikortol fognak tudni egyutt jatszani?

Még most jön a neheze. Ha a kicsi elkezd mászni, menni, elér mindent. Majd szerintem kb. a kicsi 2 éves kora körül fog rendeződni.

(unokaöcséimen ezt tapasztaltam, hasonló korkülönbséggel)

17 hónap van köztük, szintén nővérke-öcskös. Nem volt vészes a dolog, míg a kicsi tényleg kicsi volt, amint elkezdett kukackodni és önálló helyváltoztatásra képes lett, eljött az armageddon... nagyon kemény időszak volt, a nagyobb teljesen kifordult magából, 100x több időt-energiát-szeretgetést és 1000000x több türelmet igényelt, míg addigi életében bármikor. Legalább fél év volt, mire helyreraktam a kis lelkét, nagyon sokat lendített a dolgon, hogy tudtam csakanyás és csakapás programokat szervezni neki, illetve hogy beillesztettem a napirendünkbe olyan kis momentumokat, ami csak az övé volt, csak róla szólt stb. Meg hát türelem, sok szeretgetés... valahogy normalizálódott a helyzet nála. Ezzel párhuzamosan az öccsivel egyre nehezebb lett, másfél-kétéves kora között irtózatosan durván dackorszakolt, aztán kétévesen nagyjából helyrejött. Kb amikor ez az időszak lezárult nála akkor lehetett érdemben együttjátszásról és konstruktív közös időtöltésről beszélni. A kicsi kb 2,5 éves korában döbbentem rá, hogy jééé, már 5 perce nem kellett bemennem hozzájuk mert senki sem visít semmiért... és ezt szó szerint értsd. Most a kicsi 3 éves, az esetek többségében nagyon jól elvannak együtt. Kis irányítással, némi beavatkozással remekül elvannak kettecskén - a nagyobb részéről ez már rég működött volna, a kicsin múlott igazából, most ért el észben ide, hogy rájött, az együttjátszás jó. Persze vannak csatáik, meg egymás gyepálása is előfordul néha, sőt, vannak napok, amikor bárki bármit csinál, az rossz, mert front van vagy mittudomén és mindenért megy a visítás... de alapjáraton nagyon is össze vannak csiszolódva, és tagadhatatlan, hogy imádják egymást.

Én azt mondom, hogy az első két év nekem nagyon kemény volt, főleg a nagyobb érzelmi állapota aztán a kicsi dacolása miatt... ahhoz képest ez már díszmenet. Mostanra kezdem látni, hogy tényleg összenődögélnek és igenis vannak előnyei is a kis korkülönbségnek. De gondolom mindez sokmindentől függ, a gyerekek habitusától, anyuka érzelmi teherbírásától, az esetlegesen bevethető segítségtől stb... nálunk így alakult.

Tehát amit az első írt, hogy a kicsi mászása jelentősen rontott a helyzeten, nálunk abszolute megmutatkozott. Attól még lehet, hogy nálatok másként lesz :)

Ó, nem ijesztgetni akartam, csak leírtam, hogy nálunk miként alakult. Ettől még lehet, hogy nálatok teljesen másképp alakul majd, nem lehet tudni, főleg, hogy ugye nagyon sok múlik a kölkök alapbeállítottságán is. Talán a ti öcsitek könnyebb eset lesz, ki tudja. Ha nekem ő születik elsőnek, egészen biztos, hogy egyke lett volna, annyira nehéz habitusúnak érzem a fiamat. Bár mostmár bizakodom, hogy a kamaszkorig talán túlvagyunk a nehezén :)

Érdekes, mert a lányommal meg csecsemőként volt nehéz és ahogy nőtt úgy lett miden egyre könnyebb, a fiammal meg lásd, pont fordítva van.

Olyan dolgokat csinált néha(néha meg rendszeresen... hehe), hogy az ember haja szó szerint égnek állt tőle, - huhh, tudnék mesélni- nekem meglehetősen sok tapasztalatom van gyerkőcökkel, de ritkán találkoztam hasonló kaliberű emberkével, mint ő. Nem rosszból írom, mert nyilván imádom őt meg minden, csak tény, hogy egymaga kitesz egy átlagos bölcsiscsoportot. Azért az ilyen ritka, úgyhogy talán nálatok nem lesz ilyen durva a felállás ebből következően, mint nálunk volt.

De az eredeti kérdésedre visszakanyarodva. A nagyobbnak nehéz ez az időszak és én azt vallom, igenis szükséges kicsit megtámogatni őt lelkiekben és nem csak elvárni, hogy minden átmenet nélkül feltétlen szeretet tápláljon a kis jövevény iránt. Megfelelő irányítással szerintem csillapítható és kezelhető a testvérféltékenység, és ha okosan sikerül csinálni, hosszútávon megalapozható a jó testvérkapcsolat. Rengeteg szakirodalom van ehhez, néhányba beleolvasgattam, de leginkább a szívemre igyekeztem hallgatni és amikor a legutálatosabban viselkedett a nagy, tudtam, hogy akkor van a legnagyobb szüksége az elfogadásra. Persze vannak alaptézisek amikben nem engedtem pl fizikai bántalmazás nincs, de igyekeztem a lehető legempatikusabban hozzáállni és mindig a tettei mögé látni, hogy na vajon ezt most mi váltotta ki belőle... egy idő után sikerült megelőzni a gondok nagy részét ezáltal, mert megismertem a fő kiváltó okokat meg a várható reakciókat. no meg tudtam, mire van szüksége a lánykának, személyes figyelem, rengeteg fizikai kontaktus, pozitív megerősítés stb... minden gyerek más, pl a fiamnál tök más dolgok dominálnak, másképp is lehet motiválni. Ezt mind ki kell tapasztalni, de ha ismered a mozgatórugóit akkor sokkal könnyebben kezelhető minden necces helyzet.

Nekem amúgy nem is ez a féltékenykedés-dolog, sőt, nem is a mini-Nérócsászár-kiiktató program volt a legnehezebb az egész kiskorkülönbséges szülőségben. Inkább az én lelki hozzáállásommal lehet valami gikszer, mert örökké azon tipródtam, hogy hogyan osszam meg magamat, pl egyik is sír és okkal, a másik is sír és okkal akkor kihez kapjak... meg hogy jut-e belőlem elég nekik külön-külön. Épp ezért nem is szeretnék kistesót egyenlőre, talán ha majd nagyobbacskák lesznek mittomén kisiskolások és már más szinten igényelnek engem, akkor talán belevágnék még szívesen egy babázásba. Mert akkor újra teljes mértékben megélhetném a dolgot, úgy, mint az első gyerekkel míg meg nem lett a tesóka. Mert szép dolog a több gyerek, hatványozottan többet kapok belőle érzelemig, ugyanakkor míg egy gyerekkel megélni igyekeztem az anyaságot, két gyerekkel voltak időszakok, míg inkább túlélni... ez nyilván az én szegénységi bizonyítványom, nem szerencsétlen kölyköket minősíti, de nálam ez van, defektes vagyok vagy mi, hogy bizony néha úgy éreztem talán túlvállaltam magamat. Persze aztán mindig mindent megoldottam és van két teljesen kiegyensúlyozott, érzelmileg helyén lévő, édespofa gyerekem, úgyhogy talán annyira mégse szúrtam el a dolgokat. De ezt csak remélni merem :)

tesóféltékenység témában vannak jó ötletek, kicsit érdemes utánaolvasgatni vagy kérdezni, hogy kinél mi vált be. Nálunk talán a személyes figyelem, külön kis privát idők és dolgok amikben a kicsi nem vett részt, a rengeteg szeretgetés, meg az, hogy bár a végletekig provokált néha, mindig az volt a konklúzió, hogy így is szeretem, akármit csinál is szeretem legfeljebb nem tetszik amit művel... és lassan felismeréssé érett benne, lehet hogy éppen mérges vagyok azért amit művelt, de ettől függetlenül szeretem. És innentől kategóriákkal könnyebb lett minden. A megfelelni vágyásár is lehetett apellálni nagyon finoman, bevonható lett a kicsivel kapcsolatos dolgokba és egyre inkább élvezni kezdte az okos nagytesó szerepét. De mindehhez az kellett, hogy érezze és tudja, hogy bármi is van, bármennyivel is másabb a családi felállás és bármiket is művel, nem került hátrébb a sorrendben, a szívemben.