Apukák! Milyen érzés látni, amikor a feleségetek gömbölyödik a közös babától, vagy később, mikor szoptat?

Hát izé. Furi volt :S Nem tehetek róla, nekem kicsit olyan idegen a dolog, mármint tudni, hogy odabent egy élőlény növekszik. Persze ürültem meg minden, meg büszke is voltam hogy hát igen, milyen "szép pocak" (miért milyen a csúnya? van olyan? egyáltalán van különbség pocak és pocak közt??? na mindegy, én férfiből vagyok...), de akkor is furi volt.

Féltékenységet nem éreztem, mondták a haverok hogy nekik volt ilyen beütésük is, hogy hűha mostantól osztozni kell, meg hogy hátrébb tolódnak a sorrendben az asszonynál és ez sz*r. Én igyekeztem úgy megélni ezt, hogy ez az élet természetes rendje, és nem csak a párom, hanem az én világképem is változik a gyermek érkezésével, nekem is valahol ő lesz innentől a legfontosabb. Ennek ellenére néha direktbe emlékeztetnem kellett magamat minderre, hogy egy-egy szitu ne essen rosszul vagy ne húzzam fel magam, mert tényleg a kicsi lett a mindenek felett álló, és hiába tudja az ember hogyez tök természetes azért tud ám fájni. de ettől persze a gyereket nem szeretem kevésbé és aki átlátja a saját érzelmeit az tud mit kezdeni vele és innen csak egy lépés hogy lehessen pozitívan alakítani a családdá válást.

Amikor az első megszületett rendesen betojtam, emlékszem szinte letaglózott, hogy "most mi lesz", vazze tényleg itt van egy kis nyekergő csomag amiből embert kell nevelni, illetve kéne, de hogyan... aztán mégis lett valahogy, remélni merem csak, hogy nem vallok kudarcot, főleg, hogy azóta ketten vannak akiket nevelnem kéne :)

a szoptatás... na hát attól én kész voltam. másból se állt az első időszak, csak hogy szopik-e/nem szopik/mikor szopik/eleget szopott-e ésatöbbiésatöbbi. és különben is, az a cici addig az "enyém volt" :D na jó, ezt sose árultam el a feleségemnek, mert nem akartam megbántani, de nagyon nagyon untam a szoptatás körüli hercehurcákat. Szerencsére a másodiknál már minden simábban ment ezen a téren. Látni meg amint szopizik... elég hamar természetessé vált a látvány, tekintve, hogy mintha állandóan ezt csinálták volna az első időkben, amikor épp nem nálam lógtak. Persze voltak - főleg az elsőnél - eufórikus pillanataim, amikor valami hormonlöket avagy nemtommi megbillentette az agyamat és csak vigyorogtam mint egy tökkelütött és nem tudtam volna megmagyarázni minek örülök annyira, de kétségtelen, hogy a pici váltotta ki ezt belőlem. Lehet, hogy nem normális dolog, nem tudom ki hogy van/volt vele- mert a haverokkal ilyenről sose beszéltünk, valahogy mindig más aspektusain sikerült témázni az apaságnak (jellemzően büfi/kaki bakik és a többi, utólag roppantul de adott szituban egyáltalán nem szórakoztató eseményekről) -, kicsit olyan szerelmetes érzés volt ha rájuk néztem... mostmár csak büdös kölkök XD, de picurkának mások voltak ám, kis cukik ha egy férfi mondhat ilyet egyáltalán... (amikor épp nem vörös fejjel üvöltöttek sokadik órája).

amúgy én örülök, hogy túlvagyunk már mindkettővel a gömbölyödésen meg a szoptatáson, a feleségem imádta nagyon ezt az időszakokat, nekem mostmár jobb. Nem csak azért mert tevékenyebb része vagyok a gyerekek életének, hanem mert élvezem, hogy megosztják a gondolataikat velem stb, lehet velük bármit csinálni és élvezem. az első időszak ha nagyon végletesen nézem, akkor a "túlélésről" szólt. Mostmár arról, hogy hogyan éljük meg a velük töltött időt. És ez nekem sokkal többet ad, mint akárhány szép pillanat amit meglestem szoptatás közben például...