Hogy lehet ezt túlélni? Egyedülálló anyukák, Ti hogy oldottátok meg?

Sajnálom, ami veled történt. Az én férjem már 2 hónapja nem él velünk, ő is a régi életet akarta, mondjuk ő egy másik nőt is talált a szabadsághoz.

Nagyon fáj még mindig, hiányzik, szeretem őt, de azért mostanában enyhült már kicsit a fájdalom. A kicsit látogatja rendszeresen, ami nagyon jó, csak nekem fáj természetesen, mert hiányzik nekem.

Nem tudok sajnos jó tanácsot adni, max annyit, hogy túl kell élni. Egyik napról a másikra, és nem gondolkozni. Amikor eszembe jut, akkor igyekszem elterelni a gondolataimat valamerre, igy könnyebb.

A kislányunkat először megviselte, folyton kereste az apját. Aztán volt az az időszak, hogy ha jött hozzá, akkor a kicsi nem ment oda hozzá, távolságtartó volt az apjával. De most már örül neki, mindig várja, mikor jön apa.

Az én férjem is pontosan azért lépett le, mert a régi életét akarta, a csajozással, bulizással. Hogy minden férfi így bolondul meg miután gyereke lesz, az azért megdöbbentő! Hányan írjátok ugyanezt... Szörnyű.

Ő majdnem 4 hónapja ment el, látogatja a fiát, hetente többször is jön. Az én kisfiam is négyéves, mint a tiéd. Ő elég gyorsan megértette, hogy ezentúl apa máshol él. Az első pár napban volt nehezebb, de amikor rájött, hogy fel tudja hívni, megmutattam neki, hol lakik stb., szóval felfogta szegénykém, hogy nem örökre tűnt el az apja, onnantól nem voltak gondok. Csak hát, apuka úgy tűnik valamennyire kezdi unni a látogatásokat:S Ma is elfelejtett jönni, hogy elvigye az óvodába, mint mondta, elaludt... Máskor többnyire csak itt vannak nálunk a lakásban, apa a földön fekszik, tévét néznek, játszanak kicsit. Néha elviszi játszótérre. De ennyi.

Amiatt nagyon haragszom rá, hogy csalódást okoz a gyereknek. Ez a harag segít elfogadni, hogy egyedülálló vagyok.

2. vagyok. Nagyon nehéz a hétköznapokban, mert nincs segítségem. Anyukám sajnos már nem él, apukám eléggé megbízhatatlan, így csak néha-néha bízom rá a lányomat.

Barátnőmék szoktak pár órát vigyázni rá, de ott is ennyi idős kislány van (1,5), és nemsokára jön a kistesó, akkor már nem nagyon tudják bevállalni.

Sajnos ősztől bölcsibe megy, én meg vissza dolgozni. Az sem lesz egyszerű, mert van, hogy elhúzódik a meló, nem tudom, hogy érek oda érte időben. De ilyeneken most még nem agyalok, van elég bajom enélkül is, majd akkor kitalálom, hogy lesz.

Mivel még pici, így a férjem sem viheti el egész napokra, szóval így tényleg nem könnyű. Anyósék meg messze laknak, idősek, nem utaznak már.

Igazából engem nem a gyereknevelési része visel meg a legjobban, hanem az, hogy elveszítettem a páromat, a társamat. A hétköznapok telnek, csak minden nap egyforma. Nincs hétvége, nincs az, hogy na, akkor együtt elmegyünk ide-oda, mert apa ráér. Ugyanolyan a vasárnap, mint a szerda. Az esték a legrosszabbak, amikor a kicsi már alszik. Olyankor egyedül maradok a gondolataimmal, az érzéseimmel, és ez szörnyű. :(