Amelyik gyerek abba nő bele, hogy a szülei külön élnek, milyen mintát visz tovább az életében?

És mit érez az a gyerek, akinek az apja a gyermek 4 éves korában visszavonhatatlanul rájön arra, hogy bár már 30 éves elmúlt, képtelen a továbbiakban úgy élni, hogy másokat maga elé rendel, így elköltözik.

Talán neki rosszabb lehet:( Hiányzik majd neki, tudom. És keresi a választ a MIÉRT-re. De az igazat mégsem mondhatod meg neki még sokáig, mert azt azért nem akarod, hogy utálja az apját.

Bocs az OFF-ért, de most, jelenlegi helyzetemben ez jött ki belőle;(

Szerintem pont az ellenkezojét váltja ki a gyerekben. Szeretne majd egy boldog, osszetarto, szereto családot. Mindennél jobban fog ragaszkodni, hogy a gyerekének nyukája és apukája is legyen!

25N - elvált szulok gyereke és egy 15 hos kislány anyukája

Szerintem azt tanulják meg, hogy van választásuk. Nem kell belenyomorodni egy rossz kapcsolatba, csak mert az az elvárt, hogy anya-apa-gyerekek együtt élnek, még ha a család már rég nem is működik, és csak ölik egymást.

Visszakérdeznék. AZ a gyerek mit tanul meg, aki azt látja, hogy apa iszik, üvölt és pofozza anyát, anya sír és púderezi a monokliját. Hm? Az jobb, mint ha külön élnek?

Úgy tudom, statisztikailag az elvált szülők gyermekeinél nagyobb az esély ugyanezt a példát követni.

Viszont szerintem, ha - mint írod - a gyermek nem emlékezhet majd arra, amikor még együtt voltak a szülei és még piciként stabil "új" apukája vagy anyukája lesz, akkor már ez a példa lesz erősebb.

Én nagyobb voltam, mikor elváltak a szüleim, 4 éves. Húgom, akkor született.

Néha rajtakapom magam, hogy arra gondolok, mi lesz, ha elválunk. Az olyan természetesnek tűnik, hogy ha valaha valami rossz lesz elválunk.

Húgom is pontosan tudja, hogy a szüleink elváltak. Ráadásul anyukám azóta megint párt váltott. 15 évig élt nevelőapámmal. Őt húgom apának hívta, hiszen ő volt neki a minta. Úgy még nehezebb volt. (Nekem, nem annyira, mert már felnőtt voltam.)

A férjem szülei utálják egymást, de nem válnak el. Mindig veszekszenek, de egy házban laknak.

A férjem azt mondja, hogy csak akkor "válhatok el" tőle, ha egyikőnk meghal.

Szerintem mindegy hogy a szülők elválnak-e és hogy mikor. Ha egy kapcsolatnak vége az mindig rossz a gyereknek.

Ez olyan változó...

Édesanyám szülei nagyon hamar elváltak, soha nem látta többé az apukáját, lényegében nem is emlékszik rá. Mégis 16 éves koruk óta együtt vannak apummal, csodálatos, szerető családot építettek, minden alkalommal nagyszerű hangulatban jövünk össze. Nagyim anyu 12 éves korában házasodott újra, nem lett már közös gyermekük azzal a férfival, akit nagypapámnak vallok, de mindketten a világ legmelegszívűbb, legszeretetteljesebb emberei.

A férjem nagyszülei már úgy váltak el, hogy az apósom 14 éves volt kb., az édesapjának az új házasságából született is másik gyermeke. Soha nem haragudtak egymásra nyilvánosan, családi ünnepeken is elüldögéltek egymás mellett, de én úgy érzem, hogy rengeteg szálkát hordoz magában apósom azóta is. Sajnos a férjem nagyszülei már nincsenek velünk, így én csak elmondásokból ismerem a sztorit, tehát erről többet nem tudok, de az biztos, hogy valamennyire traumatizálta őt ez az élmény.

Van egy barátnőm, őket is elhagyta az apukájuk, egészen pici korukban. A lány senkiben nem bízik meg, most épp a melleit készül megcsináltatni, mert úgy van vele, hogy a külsejével köthet majd magához valakit, ezért ő ebbe szeretne befektetni. Tudatosan kerüli a komoly kapcsolatokat, hiszen ha az imádott édesanyját is elhagyták, akkor őt is elfogják. Rettentő okos lány egyébként, tanul rengeteget, és nagyon tehetséges is. Nem hajlandó gyermekvállalásban gondolkozni, csak ha egészen biztos benne, hogy maga is el tudja majd tartani. Mert szerinte minden házasságnak vége szakad. Alapvetően csalódott, bizalmatlan típus.

Ez szocializálódás kérdése, amit részben tudunk befolyásolni, részben pedig nem, mert velünk született dolog.

Ha a kisgyermek olyan normákat sajátít el születésétől kezdve, amelyek pozitívan hatnak önértékelésére, személyiségfejlődésére egyaránt, akkor a későbbiekben tudatosan és tudattalanul is merít ebből, és nem lesz probléma...sőt nagyon jó szölő válik majd belőle.

Ha viszont nagyon érzi az egyik szülő hiányát, akkor az a későbbiekben negatívan is hathat, de ez nagyon sok mindentől fögg, úgyhogy konkrét válasz erre nincsen, csak általánosságban.

Lehet fura lesz amit írok de alapvetően nem az a lényeg egy gyereknek, hogy ki neveli (vér szerinti szülei vagy nem vér szerinti, anya apa együtt vagy külön), hanem az a lényeg, hogy az a személy vagy személyek, akik nevelik a lehető legnagyobb odafigyeléssel és szeretettel tegyék azt.

Nekem 1 éves koromban elváltak a szüleim, apukámmal nem nagyon szoktam találkozni és nagyon korán meg is halt. De anyukám mindent megadott nekem ami csak kellett (+ a nagyszüleim), és emiatt nem éreztem sosem apukám hiányát. Nekem az volt természetes hogy csak anyukám van, mivel nagyon pici voltam még mikor apukám elköltözött.

utolsó vagyok:

ja és nekem ennek ellenére nagyon boldog párkapcsolatom van már 8 éve és egy kislányunk.

Nekem van egy noverem... feltestverem,apai agrol.

o amikor kicsi volt elvalatak az anyjaval...

O az anyukajaval elt.

Ma nem szeretne gyereket....mar 29 eves...van egy kutyaja...

szerintem ez a gyerekkora miatt lehet,fel hogy ot is "elhagyhatjak",marad egy gyerekkel.

Komolyan mondom en fiatalabb vagyok nala 7 evvel de en igy nem gondolkozok...

es tudom hogy ezert ilyen amilyen...

szerencsere nekem a szuleim egyutt elnek mai napig,es en boldog vagyok ma is,hogy mindig kitartottak egymas mellett,nem ugy mint manapsag az emberek :(

Ez az en tapasztalatom,remelem hogy ebbol is valami lejott igy interneten keresztul...

Szep napot Nektek !