Van olyan aki pár hónapos ismeretség után szült gyereket (férjének, élettársának, mindegy), és rájött hogy nem így kellett volna?

Én 6 év után szültem a páromnak.Már egy éves a lányunk és a kapcsolatunk romokban.

A barátnőm 3 hónap járás után tudta meg, hogy becsúszott a baba az új barátjától (barátnőm 26, a barátja 21 éves.)

A srác szeretné a babát, tervezgetnek is de én mégis féltem a barátnőmet, mert nekem a sráctól nem az jön le 100%-ban, hogy apának való egy életre.A "majd lesz valahogy"-ról nem gondolom, hogy jó hozzáállás lenne.

Szóval most még oké a kapcsolatuk (barátnőm úgy a 9-10.hétben van), de nagyon féltem őt, mert szerintem nem lesz jó vége a dolognak, ha majd megszületik a baba.

9 hónapja voltunk együtt a párommal, amikor terhes lettem. Ez 6 éve volt, azóta már van még1 gyerekünk.

Azt nem mondom, hogy 100%-ig megbántam, de elég sokszor eszembe jut, hogy talán minket nem egymáshoz teremtett az ég. Mint apa, nem mondanám rossznak, sőt. Nagyon becsületes és mindent megtesz értünk.

Viszont sajnos tűz és víz vagyunk és emiatt nagyon sokat vitatkozunk. Pl. legtöbbször a tv miatt. Ő non-stop nézné, engem meg idegesít, ha háttérzajnak megy. Szerinte teljesen rendben van, ha a gyerekek egész nap tv-t néznek, szerintem meg nem tesz jót nekik.

Ezekre a dolgokra fény derülhetett volna, ha gyerekvállalás előtt együtt éltünk volna.

Én 20 évesen szültem, és 19 évesen jöttem össze a párommal aki akkor 30 éves volt.

Tök jól megvoltunk, bár már a terhességem előtt is voltak fura dolgai. Mindent nagyon komolyan vett. De ezeket nem vettem még észre, szerelmes voltam nagyon.

Utána kiderült hogy terhes vagyok.Onnantól szinte mindentől eltiltott, otthon kellett ülnöm.Még a barátnőimmel is csak úgy mehettem el hogy ő is jött , mert én nem vigyázok magamra. Nem ihattam egy csepp alkoholt sem, ha valaki cigifüstje véletlenül rám jött odament az emberhez és leállt vele vitatkozni hogy ez egészségtelen stb.

A babát senki nem foghatta meg ( persze amég dolgozott hozzám átjöttek a barátnőim:-))

Vártam, hogy megváltozik, de nem tette.A baba 8 hónapos volt amikor elváltunk.

Ma 15 éves a lányom, és az apjának semmit nem mer elmondani hogy ne szidja le őt.Nagyon sokszor én falazok neki , mert ki tudja mit csinálna.

Borzasztó egy ember.

35.N

Hú, kérdező, amit írtál, az majdnem szóról szóra így volt velem/velünk is, csak mi nem bírtuk ilyen sokáig egymás mellett. De még az is stimmel, hogy én is 20 évesen szültem, 19 voltam, amikor megismertük egymást és terhes lettem.

De ez ment nálunk is, onnantól kezdve, hogy teherbe estem, kb. mindent tilos volt, arról is erőnek erejével kellett lebeszélnem, hogy bemenjen a munkahelyemre vitatkozni a főnökömmel, hogy mikorra legyek beosztva (akkor még amúgy nem volt terhes kiskönyvem sem, csak egy pozitív teszt volt a kezünkben, de ő már azt akarta, hogy rögtön maradjak otthon).

Persze akik nem ismerték őt, mondhatnák (és mondták is), hogy inkább örültem volna neki, hogy így aggódott értem/értünk, csakhogy ez az ő esetében nem erről szólt, csupán valami birtoklási vágyról. Kb. a terhességem hatodik hónapjáig bírtam elviselni az állandó veszekedést, balhézást, utána én mondtam ki, hogy itt a vége és pont. Én igyekeztem korrekt lenni, akkor is mondtam neki, hogy természetesen a babát láthatja amikor szeretné, stb, de onnantól kezdve három hónapig azon balhézott, hogy én el akarom őt választani a gyerekétől. Utána, amikor megszületett, kétszer megnézte, aztán nem jött többet. Valami olyasmi magyarázatot adott erre (jóval később), hogy neki ez így nem pálya, ő csak akkor tudna apa lenni, ha mi is együtt lennénk.

Nos, tényleg nem pont így kellett volna a dolgoknak alakulniuk, de most már mindegy, azóta 4 éves már a kisfiam, férjhez mentem, őt tekinti apukájának (nem ámítjuk azzal persze, hogy mindig is ő volt az apukája, de mi így vagyunk egy család, különben is, szerintem még a fiam is emlékszik rá, amikor még csak kettesben éltünk, meg amúgy is eszembe sem jutna letagadni előtte a dolgot).