Anyukák a ti férjetek is úgy gondolja, hogy otthon lenni a gyerekekkel kész élvezet?

Amíg egyel voltam itthon ( egy 56 nm-es panelban) addig mondott ilyesmit, vagy hát így éreztette, de én se gondoltam hogy bele kell szakadni. Hozzátenném hogy a fiam olyan 2-2.5 éves koráig kifejezetten könnyű baba volt (gyerek) után jött a dackorszak de addigra megszületett a lányunk.

Most van már egy harmadik is. A férjem pontosan tudja hogy nekem sokkal nehezebb jelenleg mint neki, ő úgy is mondja hogy bemegy pihenni a munkahelyére:))Pedig az se egy kifejezetten könnyű meló és felelősséggel is jár.

Nem, nem ugy gondolja.

Hozzateszem, hogy az elso perctol kezdve mar az elso gyereknel is volt, hogy otthon hagytam oket kettesben.

De amiota ketto van (egy ev kulonbseggel, tehat eleg nagy szokott lenni a kaosz), azota is otthon hagyom ot a ket gyerekkel, ha dolgom van.

O elismeri, hogy nehez.

Azt mondja, hogy az a legnehezebb, amikor hazon belul kell maradni orakon at (mert mondjuk rossz az ido es a kertbe nem lehet kimenni) es le kell kotni oket.

Epp emiatt neki az a menekuloje, hogyha nem bir veluk, akkor kocsiba ulnek es elmennek autokazni, vagy a nagyszuloket meglatogatjak.

De peldaul azt sem meri bevallalni, hogy a kettovel egyszerre babakocsival indul vasarolni, setalni.

Szoval a ferjem mondogatja is, hogy halvany lila goze nincs, hogy hogyan birom oket vinni naponta ketszer gyalogosan ugyeket intezni es hogy hogyan kotom le oket bent orakon keresztul a hazban ugy, hogy kozben megfozok/teregetek/takaritok, stb.

Lehet, hogy nektek is az hianyzik, hogy apuka keruljon eles helyzetbe a gyerekkel, vigyazzon o ra egyszer-egyszer es ne csak 1-2 orara, hanem mondjuk egy fel napra.

szerintem nem feltétlenül fizikailag nehéz a gyerekekkel itthon lenni. Nekem egy 3 éves fiam és egy 1 éves lányom van. Mindennap főzök, mosok, takarítok, napi 2* játszótér, játszás velük. Amitől nekem nehéz az a felelősség. Értem ezalatt, hogy egész nap a házimunka mellett figyelnem kell a 3 évesre, a kérdéseire, arra úgy válaszolni, hogy érezze, hogy habár a kezem húst paníroz, ráfigyelek, az egyéves közben ott toporog a lábam alatt. Pár perc múlva már bírkóznak, baleseteznek, ezt úgy lereagálni, hogy a nagyot ne csesszem le, hiszen a kicsi is benne volt a buliban és a nagy se olyan nagy hogy elvárható legyen hogy ne érje őket semmi, de azért az ő szintjén próbáljam már elmagyarázni neki, hogy a kicsinek nem feltétlenül jó ha a karjánál fogva húzza, pláne ne emelgesse úgy mint egy rongybabát. És ezt nem mindig sikerül szépen mondani, van hogy a hús épp eközben ég oda, a lány úgy elesik, hogy sír, a fiam meg mindjárt bepisil, szaladjak a húst intézni, oltsam a villanyt a wc-be a kicsit nyugtassam meg.... és figyeljek arra, hogy a kicsi ne menjen a nagy után a wc-be, és mikor a nagy jön ki ne sodorja el az ott kukucskáló hugit..... szóval mindig mindenhol ott lenni agyban és testben is, és a türelmemet is megőrizni, mert a nagy épp abban a korban van, hogy úgy reagál le dolgokat ahogy tőlem látja. Egyre többet kiabál, ha a hugi elszed tőle valamit, ami sajnos azért van, mert én is sokat kiabálok ha kiakadok. Tehát ezen is dolgoznom kell, figyelnem a saját viselkedésemre.

Sok ehhez hasonló szösszenet zajlik le nap mint nap, természetesen a házimunka se olyan tempóba halad ahogy gyerek nélkül, vagy egy gyerekkel, ami egy idő után frusztrál, hiszen már órák óta csinálok mindig valamit és milyen jó lenne már leülni egy kicsit a gyerekekkel legózni, vagy egy kávét meginni. De ha leülök már idegesítem magam ,hogy jaj még a kádat nem takarítottam ki, még a mosást nem terigettem ki....

Szóval szerintem lelkileg nehéz gyereket nevelni, nem fizikailag.