Mit mondjunk a 2,5 éves kislányunknak? Tegnap meghalt a kutyánk, akit imádott.

Lepontozhattok, de én megmondanám, hogy meghalt, az Ő szintjén. Én nem hazudnék, neki, mert esetleg a nagyobbaktól megtudhatja és becsapva érezheti magát, másrészt várná mindig vissza.

"Nézd picim, a kutyusunk meghalt. Felköltözött a menyországba, mostantól onnan figyel ránk. Oda költözött, ahol van a többi állat/nagyszülők (elnézést, értsd jól) is. De nem kell szomorkodni, mert a kutyus mostmár mindig látni fog mindket, vigyáz ránk. Ha szeretnéd megszeretketni, csak gondolj rá, érezni fogja!"

De ez én vagyok.

Én se hazudnék. Megmondanám neki, hogy meghalt. És nem úgy, hogy elaludt, meg hogy fentről figyel! Ugyanis egy ismerős kislánynak azt mondták, hogy a nagymamája elaludt és felment a csillagokba, onnan figyeli őt. Eredmény: egyszercsak észrevették, hogy a gyerek napok óta nem alszik, csak rémülten üldögél az ágyán éjjel, mert attól fél, hogy ő is elalszik és a nagymama meg elviszi a csillagokba.

A gyerekek tudják, mi a halál, akkor is, ha elkenjük a témát.

Eltemetjük (azt nem kell hogy lássa a gyerek, de pl. a kutya takaróját ő is betakarhatja földdel), megnézzük a helyét, megsiratjuk, viszünk rá néha pár szem kutyakekszet, lerajzolgatjuk néha, mesélünk este vele, hogy fel tudja dolgozni. Semmit se nyersen vagy naturálisan, hanem szeretettel, gyengéden. A gyász feldolgozható elfogadott eszközökkel, a hazugság és a mesebeszéd már sokkal nehezebben.

(Pszichológus volnék, de nem az egyetlen. Lehet, hogy más mást gondol)

Mi is ezt éltük át pár hete, a gyerekeim 22 hó, 3 év, 6 évesek, nem hazudtunk. Mindent el kell mondani nekik az ő szintjükön, könnyebben feldolgozzák.

Én a mai napig neheztelek apámra, amiért hazudott nekem annak idején egy hasonló esetben és csak jóval később jöttem rá. Nem kell hülyének nézni a gyereket.