25 évesen megmondjam nekik, hogy pocsék szülők voltak?

Szerintem mostmár hagyd. Nekem a prűd, beszűkült neveléssel okoztak komoly gondot. Konkrétan a szexuális életem 30 éves koromig egy csőd volt, és kineziológusnál visszavezettük a neveltetésemre... Még egy férfi nadrágjára sem nézhettem rá az övön alul (erős túlzással mondom, de nagyjából valahogy így történt).

Aztán 30 éves koromban, mikor ezt felismertük, túllépem rajta. Most 38 vagyok, egy gyönyörű gyerek anyukája, jó házasságban, boldog vagyok. Túl vagyok rajta... De néha eszembe jut, de nem tudnám őket bántani emiatt már. Szeretnek és én is nagyon szeretem őket!

Majd ha lesz gyereked (a kommentjeid alapján gyanítom, hogy nincs), rájössz, hogy nem is olyan könnyű az a gyereknevelés, és még hálás is leszel. Látom, hogy még nem nőttél fel, megrekedtél egy szinten, de a megoldás kulcsa te magad vagy! (oh, milyen költői lettem). amúgy meg én is tudnék mesélni a gyermekkoromról, nagyon sokáig haragudtam a szüleimre, vannak dolgok, amiket még most sem tudok megérteni, de elfogadom, hogy így történt. (Pl. apám - ha mérges volt, összepisiltem magam félelmemben, és eldugdostam a késeket, nehogy felkapja). Egyébként meg egy szép, nagy családi házban éltünk, minden évben külföldön nyaraltunk, stb.. De ő nagyon lentről -és szülők nélkül küzdötte fel magát, és mindent bizosított a tanulásunkhoz. Tudnék még jókat, rosszakat is írni. Gondolkozz el rajta, hogy miért lehettek olyanok, amilyenek. Próbáld elfogadni, de megérteni már ne. Légy férfi, légy felnőtt.

30/n