Gyerekszáj? Írnátok vicces történeteket, beszólásokat a gyerkőceitekkel kapcsolatban?

Van egy 2 éves kislány rokonom, és mikor az anyukájával mennem járdán, mikor találkoznak emberekkel ezt kérdi mindenkitől: "Szia, menjek nálatok?"

Meg az Ez a Nap Más mint a Többi éneket így énekli:

"Ez a nap már, mint a többi, ezt te is jól tudod, másképp reggel reggel a nap, és másképp jár a bolt, köszöntünk hát téged....":)) Meg egy csomó hülyeséget beszél, de most ezek jutottak eszembe:)

Korábban már írtam jó sok sztorit kisfiamról, most ismét alkotott. Egy hetet történt, hogy Nagypapával ült az asztalnál, és az én picikém zizit eszegetett. Nagypapa megkérdezte tőle: Atikám, nekem is adsz zizit? Kapok én is belőle? Erre 19,5 hónapos kisfiam leoltotta: JÓ, PEESZE, NYUGAJOM! - majd bekapott egy zizit, és csak a következő szemet rakta a nagypapa szájába. Mi meg pusztultunk a röhögéstől. :))

Nem tudjuk, honnan vette ezt a dumát, de azóta kedvenc szólása lett, még saját magának is mondogatja játék közben, hogy jóvan, peesze, nyugajom! :))

Az unokahúgom a szűz jegyében született és lehetett 3-4 éves, a húgom az előző nap mesélt neki a csillagjegyekről. A villanyszerelő aki a leégett kábelt cserélte ép készül elmenni. Odamegy hozzá és kérdezi tőle:

“ Én szűz vagyok és Te?”

Megyünk a sógorommal kocsival valahová. A 4 éves kislánya ott ül hátul mellettem. Jön a kanyar mire megszólal:

„Apuci itt most görbülj be.”

Megint a 4 éves unokahúgom.

Az volt a szokása, hogy akit nem szívlelt, hasznavehetetlen embernek talált azt a padlásra kívánta. Úgy gondolta, aki fölmegy a padlásra az már nem jön le többé, mert az ez a hely ahol az ember megszűnik létezni. Amolyan természetes vesztőhelyfélének képzelte a padlást. Kíváncsiságból végigkérdeztük, hogy ki mindenkit kellene szerinte fölvinni a padlásra. „A nagymamát is?“, kérdeztük.

„Nem, őtet használjuk“.

És még egyszer utoljára az unokahúgom.

Én a szüleimmel éltem és köztünk élt a nagynéném is. Az anyám nemigen szívlelte a nagynénémet, volt is oka rá. Pár évtized eltelt kölcsönös megnemértésben, amikor lehetőség adódott arra, hogy a nagynéném külön lakásba költözzön. A gond az volt, hogyan mondjuk ezt meg neki úgy, hogy még véletlenül se higgye azt, hogy ne adj isten az a célunk, hogy őt ki akarjuk tenni a lakásból. Se a lakás se a költözés nem került volna neki semmibe. Csak nyert volna vele, végre békében élhetett volna ő is. Ahogy így tanakodunk egymás között kihasználva az alkalmat hogy éppen nem volt otthon, megjön a templomból. Jön föl lassan a lépcsőn az unokahúgom meg megáll fönt a lépcsősor tetején és lekiabál neki:

„Mici néni, ki leszel dobva a lakásodból!”.

Megoldotta.

Most a másik unkahúgomról egyet.

A nagyobbiknak kiszakadt a melegítője a térdén. Kár lett volna eldobni, hát a húgom rávasalt a lukra egy matricát. Tetszett is a kislánynak, nagyon meg volt elégedve az eredménnyel. Egyszer csak jön a kisebbik, hogy neki is lukas a melegítője az övére is kellene. A húgom sehogyse értette, hisz az előbb még nem volt lukas. Meg is kérdezte tőle, mire ő:

„Kivágtam az ollóval, hogy nekem is ragasszál rá olyat”.

És ha már egyszer gyerekszáj, akkor legyen egy idősszáj is:

Az anyám öregkorára előrehaladott érelmeszesedésben szenvedett. Ennek a következménye az volt, hogy időnként a gondolatmenete eltért a valóságtól. Éppen beszélgettünk valamiről, amikor tett valami megjegyzést az apámra vonatkozóan, hogy miért nincs otthon.

„Az apu már meghalt” mondom én, de Ő erősködik és mondja a magáét.

„Már három éve, hogy meghalt” próbálom meggyőzni, de Ő csak folytatja tovább.

„Meghalt, Te is ott voltál a temetésén”.

Nem hitte el, de aztán végül elfogadta a tényeket. Már megnyugodtam hogy minden rendben van amikor megjegyzi:

„Mi lesz ha hazajön? Én nagyon megijednék, ha csak úgy egyszerűen beállítana, ha már meghalt.”

„Nem tud hazajönni, ha már egyszer meghalt” válaszolom. Mire Ő:

„Az nem jelent semmit, hogy meghalt. Annyi ember meghalt már!”.

Amikor még a régi házunkban laktunk (nagyapám, anya és én) , a folyosónak volt egy olyan része, ahol le pattogzott a vakolat. Na mármost en 4eves szemmel arra gondoltam, hogy milyen vicces lenne mar azt tele festeni... Fogtam az akrilfestéket(azt nem lehet sehonnan le vagy ki mosni), és a tubusból rögtön a falra kentem... Majd mentem a nagyapámhoz (akkoriban Ópának hívtam) és büszkén mutattam neki a művemet... Akkor megkérdezte: -Szabad ezt piciny Anna? Én meg teljesen ártatlan arccal válaszoltam: -Neeeem, Ópa!!

Szerencsére nem kaptam nagyobb leszidast, Anyuék Át sem festették...

3,5 évesem nemrég: - Anya mi az az áram?

Én: - Hát az egy olyan öööö... izé... energiaforrás.

Gyerek legyintve: - Jah, most már értem! :)

2 éves. Meséli a papának:

-Mamával ültettünk cukkinit. -majd mutatja:

-Ekkora uborka lett belőle!

2 éves fiam a minap:

Ülnek a nagypapa kocsijában férjem+gyerek+nagypapa vezet. Kicsit gyorsabban mentek át a vonatsíneken, mint a férjem szokott, és ő be is szólt, hogy "nem kéne annyira nyomni a pedált" mire a gyerek hátulról:

-Én, a Sebesség!!! (a kis Verdák -rajongó :D)

Ma ebédnél meg a nővére közli, hogy képzeljük, ő látta, hogy öcsi megevett egy bodobácsot a délelőtti sétán. Mire a kicsi kiigazítólag megcsóválja felé az ujját: - Meg egy hangyát is!

Reggel meg elém állt szimatolva: - Mit sütöl anya?

- Hogy mit sütök most éppen? Muffint.

- Áhh, nem lesz jó, inkább pizzát süssél. Kolbásszal! Meg husit! De KOLBÁSSZAL!!!

(és ebédkor tényleg megkérdezte, hogy hol van a pizzája meg a husija meg a kolbásza...)