Van itt olyan személy, aki fiatalon nevel kisiskolás/kamasz gyerekeket? Picigyerekesek is írhattok?!

26/N vagyok, már 8 éve a párommal élek Londonban, ide jártam suliba is. Tervezgettük a házasságot, gyereket, csakhogy tavaly nyáron (2010. június) meghaltak a szüleim egy autóbalesetben, nekem pedig van egy 15 éves húgom, aki így árván maradt. Mivel pelenkáztam is anno őt, nagyon bensőséges viszony van/volt mindig köztünk, rengeteget beszélgettünk, nekem mondott el mindig mindent először.

Így, egyértelmű volt, hogy magamhoz veszem a húgom. Rengeteget vitáztunk párommal is, húggal is, hogy mi a szösz legyen, de végül úgy döntöttünk, hogy ő költözik hozzánk Londonba.

Furcsa, hogy hirtelen "anya" lettem [holott csak papíron, gyakorlatban ugyanúgy a tesója vagyok], szülőiken gyakran megnéznek, de nem foglalkozok vele. Párom és húgom nagyon jól kijönnek, én boldog vagyok, és úgy döntöttünk, hogy most belevágunk a babába is -húgom legnagyobb örömére :)

Én 29 éves vagyok, és 22 voltam, amikor megismertem a páromat. Az előző házasságából két nagylánya van, a megismerkedésünkkor 10 és 19 (!!!) évesek voltak. A nagyobbik lány - érthető okokból - eleinte borzasztó nehezen viselte a helyzetet. Bár mi nem lakunk velük együtt, de gyakran találkozunk. Sosem akartam anyukát játszani, hiszen nekik van sajátjuk, de azt vettem észre, hogy koromból adódóan könnyebben megnyílnak nekem, mint a szüleiknek. Persze lassan építgettük a kapcsolatunkat a teljes elutasítástól a szoros kapcsolatig, de mára már, 7 év után úgy gondolom, hallgatnak rám is. A kisebbik lány tizenéves lázadásában aktívan "jelen voltam" (mindig, mindenről tudtam, amiről az apja nem), és inkább tanácsokkal, mint utasítgatásokkal igyekeztem őt a helyes úton tartani. Rengeteg türelem kell hozzá, és nem hátrány az sem, hogy a szakmai gyakorlatomat egy fiatalok számára fenntartott krízisszállón töltöttem el. Nem annyira azzal próbálok rájuk hatni, hogy a pót-anyuka státuszomat villogtatom, hanem sokkal inkább elmesélem nekik a saját, néhány évvel ezelőtt átélt tapasztalataimat, hogy ezáltal tanulhassanak belőle. Én még emlékszem rá, milyen volt tizenévesnek lenni, és ezért többnyire villámhárító, közvetítő vagyok a "szigorú apa" és a tizenéves lány között. (Bár valójában apát is kenyérre lehet kenni. :))

A kezdet nehéz volt, egy évig nem is beszélhettem hivatalosan a lányokkal, de aztán győzött a kíváncsiságuk, és miután megkaptam az esélyt, fokról-fokra lettünk jóban.