Lehet jó szülő, aki nem szereti annyira a gyerekét?

A szóban forgó kislány már kisiskolás. És ez így kategórikusan kijelentve, hogy nem szeretem, nem teljesen igaz. Vannak jó pillanataink. De elég kevés. És nem azért, mert egy kezelhetetlen ördögfióka. Nagyon jó gyerek, nem hisztis, nem durva, hanem együttműködő, okos, ügyes, kedves. Persze gyerekből van ő is, szóval van, hogy sír valamiért, türelmetlen, vagy butaságot csinál, de teljesen tolerálható.

Én igyekszem jó szülője lenni. Pl. minden este összebújva olvasunk babakora óta, sokat foglalkozom vele otthon, és csinálunk közös elmenős programokat is kettesben, amiken ő a főszereplő, ölelgetem, szeretgetem, dícsérem, nem kiabálok vele, nem bántom szavakkal sem, figyelek az igényeire, és sokszor gondolkodom rajta aktívan, hogy hogy lehetne neki a legjobb. Mégis, amikor hozzámkucorodik, mint egy bújós kiscica, én úgy érzem, csak kötelességből viselkedem szeretetteljesen. Mert jó szülője akarok lenni. De nem érzek átható szeretetet, sőt, néha idegesít is az ölelése, csak ezt nem mutatom ki. De vajon nem érzi-e így is? Nagyon szeretném nem elcseszni a gyerekkorát. A férjem rajong érte, legalább tőle megkapja ezt, ezzel nyugtatom magam. Amúgy – nem meglepő módon – elég apás. De még az anyósom és apósom is jobb szülője lenne, mint én, jobban is szereti őket szerintem a kislányom. Vannak öccsei, velük már nagyon is érzem azt a mindent elsöprő szülői szeretetet. De a lányommal valami félrement. Lehetek enélkül is jó szülő, ha nagyon törekszem rá? És lehet belőle érzelmileg egészséges felnőtt egy ilyen anya mellett?