Mi a recept, hogy túléljem a leválás korszakot?

Minden mérföldkövet így éltem meg. Ők szépen fokozatosan szoktatnak, nem csak kirepülnek, maradnak a nyakamon(remélem). De folyton féltem őket. Amikor az első sikertelen mászásnál megfejelte a padlót, az első állóhelyzetből elvágódás, az első egyedül jöhet haza a suliból, és lehet itthon(engem sose féltettek, nem törődtek velem- ténylegesen mérgező közegből jövök). A srácaimat nem stresszelem vele, hogy jajj anyátok így úgy frászban van, sőt ellentétesen, magam nógatom, hajrá és ügyesen, ha kell a nagyobbikat simán "elzavarom" a kisboltba ezért azért, de a kicsi is simán megy. Néha utólag hullik a hajam, mert meséli, hogy itt ott volt suli után a barátnőjével(elkisérte dmbe, itt van tőlünk és a sulitól nem messze), és nem szép dolog utólag elmeséli, nem előre. Nem fogom a kezüket nonstop, csak valahogy folyton aggódok, belül. Kívülállók egy qvára nemtörődöm nőcit látnak, akinek a gyerekei épp "kinyírják" magukat.