Milyen apa a férjed?

Pocsék

Mint társ, mint férj, mint ember kiváló.

De apanak borzasztó.

Szereti a gyerekeinket, foglalkozik is velük. De pl ha vigyazni kellene rájuk, neki mindig valami közbejön

Minősegi idő helyett inkább elhalmozza őket.

Szuper apjuk. Imádja a lányainkat, rengeteget foglalkozik velük. A nulladik perctől kezdve itt van, jelen van, nem csak napi 10 perc játékra jelenik meg, hanem abszolút teljes értékű szülő. A kicsi még nagyon kicsi, ő még eléggé tőlem függ, de a nagyon már látszik, hogy kb ugyanannyira ragaszkodik hozzá, mint hozzám, nagyon minimális a különbség aközött, ahogy az apját és engem kezel. Ha idegen helyen vagyunk, ha megüti magát, ha valamiért kibillen a "zen"-ből, akkor néhány kivételtől eltekintve kb mindegy neki, melyikünk megy oda, aki hamarabb odafordul hozzá, az lesz a nyerő. Ez mondjuk így, hogy itt a kicsi is, elég nagy előny, mert a férjem így rettentő sok terhet levesz a vállamról. De még a kicsinél is bármikor ott hagyhatom őket kettesben (nyilván nem akármeddig, de azért nem okoz gondot neki megvigasztalni, ha sír vagy akármi), abszolút olyan, amilyen a mesében nincs :D Alapból a család a prioritás számára, a döntéseit annak fényében hozza meg, hogy minket is figyelembe vesz- pl új autót akar venni, álmodozik az ilyen-olyan sportkocsikról, de azért inkább azon gondolkodik, melyik lenne kényelmes a kiscsaládnak, ha nyaralni megyünk. Nem nekem kell nyaggatni, hogy programokat szervezzünk közösen, hanem ő hoz fel egy csomó lehetőséget, ahová elmehetnénk a lányokkal. Szóval tényleg szuper apa.

Gondolkodtam is rajta, hogy bakker ha egyszer netalán megcsalna vagy bármi miatt felmerülne a válás, hát nem biztos, hogy olyan könnyű szívvel hoznám meg ezt a döntést.

Álmodni sem lehetne jobb Édesapát, mint az én férjem.

Nagyon várta a fiúkat (ikrek), jött velem minden vizsgálatra (egyszer egy fontos tárgyalást is lemondott a babamozi miatt), együtt informálódtunk, tanultunk a babagondozásról, együtt jártunk elsősegélyre.

A terhességem vége nagyon nehéz volt, feküdnöm kellett, épp, hogy megúsztam a kórházat. Egy percre sem engedte el a kezem, megvette ami még kellett a babáknak, összepakolta a kórházi csomagjainkat (nem is kellett mondanom, hogy mit vegyen), befejezte a babaszobát.

Szülés után családi szobában voltunk, végig bent volt velünk, nagyon meg volt hatódva, már akkor odáig volt a babákért, ez itthon is folytatódott. Szinte többet babázott mint én, mindig tisztában volt mindennel, a babák súlyával, a pelenka, ruha mérettel, ismeri a védőnőt és az orvost, ő szokta hívni őket, vinni oltásra, stb.

Éjszaka is szívesen felkel hozzájuk, barmilyen fárasztó napja volt.

Kiváló, odaadó édesapa. Most 20 hónaposak, ő szólt nekem, hogy épp kibújt az egyik fiunk 13. foga.

Egy alkalommal, amikor átjöttek a szintén apuka haverjai, imádtam hallgatni, amint úgy beszélgetnek, mint az anyukák a játszótéren 😂 a sör mellett ecsetelték, ki babája hány órát alszik, mi baja van éppen stb.

Tud mindent a fiúkról, és mindig ott van nekik, abszolút elsőbbséget élveznek. Végtelenül türelmes, és végtelenül szereti őket, és a fiúk is őt. Nem is lehetnék szerencsésebb 💙

Szerintem remek apa, de azért érződik, hogy még tanuljuk ezt a szülőség dolgot. Egy éves a kislányunk és nagyon nehezen találunk egyensúlyt a dolgaink között. Persze embereknek sokkal komolyabb problémáik is vannak, így ezek csak apró korrigálnivalók, de nehezen megy.

A férjem imádja a lányunkat, bármit megcsinál vele/körülötte, másban is sokat segít, illetve kiveszi a részét mindenből, de a kettőnk kapcsolata igen ingoványos vagy hogy is mondjam. Nem érezzük egymást (lélekben)... ezért sok a vita. Én szeretnék programozni, mivel zömében itthon vagyok, ő szeretne itthon csak pihenni, élvezni hogy végre van udvarunk. És azt érzem, hogy egyre több és több kompromisszumra van szükség, hogy működni tudjunk. Szóval vegyesek az érzéseim. Mint apa, tökéletes. Mint férj, hát... van min csiszolni.

Kezdetben sokat volt az elso gyerekunkkel, meg kendot is megtanult kotni, aztan volt 1,5 ev a gyerek 1 eves koratol, amikor mindent en csinaltam, es megterhelo volt. Ez az en hibam is volt, mert a gyerek nagyon engem akart, es inkabb megcsinaltam mindent en, csak ne sirjon. Ez viszont egy ongerjeszto folyamat lett, es igy egyre kevesbe fogadta el barmihez is az apjat. 2,5 eves koraban kibuktam, hogy mindent en csinalok. Akkor atvett egyre tobb mindent, a gyerek eleinte tiltakozott, aztan mar nekem is azt mondta, hogy de apa nemiiiigy szoktaaa, csinaljam ugy, ahogy apa :D.

A szoptatas miatt en keltemejjelente 3 evig atlag 6-8x. O meg azt mondogatta, hogy emiatt nem kel o hozza.

Elvalasztottam, onnantol tenylegesen atvette az altatasat, kozben varandos lettem a kicsivel. Egy szavam nincs, mindent csinal mindket gyerekkel. A naggyal tanul a sulihoz, a kicsit viszi reggel az oviba, takarit, mos, idonkent foz, es mar mindket gyerekhez o kel ejjel, ha szukseges.