Mit csináljak, ha a baba mellett kicsit ellustultam? Ti hogy rázzátok fel magatokat a mindennapokban?
Egyetem alatt elég pörgősek voltak a mindennapjaim, 6-kor keltem, hogy edzésre menjek az óráim előtt, napközben rohangásztam mindenfelé az óráim között, este vagy párommal voltam, vagy barátnőkkel bulizni mentünk (na jó, bulihullámok után azért a másnapot nem az futópadon kezdtem... :D).
Van egy kislányunk, 4 hónapos.
Nem lehet panaszom, tündéri baba, férjem sem az az apuka-típus, aki napi 20 percig figyelne telefonnyomkodás mellett a gyerekre, amíg én gyorsan letusolok. Vannak nagyszülők, dédszülők is, akik naponta-kétnaponta jönnek/jönnének, vagy van, hogy délelőtt nekem programom van és olyankor anyukám van vele 1,5-2 órát, általában sétálni megy vele. Viszont azt vettem észre magamon, hogy kicsit eltunyultam az anyaságban.
9 előtt nem nagyon kelünk fel, délelőtt elkészülődünk, elpakolom a reggeli készülődés, reggelizés nyomait, utána sétálni megyünk. Ebédelni a férjemmel szoktam általában, hoz ebédet nekem is, éttermezést a babával még nem nagyon próbáltuk, csak párszor.
Ebéd után van, hogy átjönnek a barátnőim, vagy a nagyik és itthon babázunk, vagy ha programom van, elkísérnek, esetleg ha a férjem tovább dolgozik, ők jönnek sétálni velünk. Utána pedig már hármasban zárjuk a napot.
Belegondoltam, hogy idén nem is nagyon találkoztam még senkivel a férjemen, szüleimen, nagyszüleimen és a legjobb barátainkon kívül. Most hétfőn mentem el sütizni egy régi csoporttársammal, mert nagyon nyomult, hogy találkozzunk, de kész megpróbáltatásnak éltem meg, mondtam a férjemnek, hogy egy óra után hívjon, hogy sír a pici és jöjjek haza, indulás előtt is még hisztiztem egy sort, hogy nem akarok menni, minek mondtam igent. És az a baj, hogy ha mások is hívnak erre-arra, előszeretettel bújok a lányunk mögé, hogy hát miatta nem nagyon tudok menni, esetleg majd egy másik alkalommal bepótoljuk. Közben meg mehetnék, de semmi kedvem nincsen. Ugyanez van az edzéssel, úgy terveztem, hogy 6-8 hét után újra elkezdek azért hetente 3-4 alkalommal mozogni. Az orvosom is áment mondott rá, de egyszerűen nem tudom rávenni magam, nem érzem a motivációt. Pedig még terhesen is sportoltam, egész életemnek része volt a mozgás valamilyen formában (pl. tenisz, tánc, futás, vagy személyi edzés). Most viszont totál úgy érzem, mint aki motivációját vesztette.
Szülés utáni depressziónak ezt nem gondolnám, mert ez életem legboldogabb és legjobb időszaka, imádom a lányomat és a férjemet is. Nem "gyászolom" a régi életemet, nem is az hiányzik, hogy napi 15-18 órát töltsek rohanással, be legyen osztva minden percem. De most néha úgy eltelik a nap, hogy észre sem veszem, és közben kb. semmit nem csináltunk.
Lehet, hogy az időnek is köze van ehhez, mert a napi két sétánkon kívül nem nagyon vágyom ki... De akkor is, jó lenne, ha kicsit aktívabban, tartalmasabban telnének el a napjaim így, baba mellett is.
7 vagyok. Én ezt értem, de azt nem, hogy milyen választ vársz?
Az ember a szabadidejében azt csinál, amit akar.
Az én motivációm az, hogy szellemileg frissen tartsam magam és emellett a testemet is karbantartsam. Jól esik kikapcsolódni néha akár edzéssel, akár barátnőkkel, de NYILVÁN az élet sosem lesz olyan, mint egyetemistaként és nem is vágyom már erre. Nem kell, hogy motivációm legyen száz éves haverokkal találkozni, vagy mindennap edzeni, hiszen kitölti az életemet más. A szabadidőmben azt csinálok, amit éppen szeretnék és mivel ezt szeretném, van is hozzá motivációm. Ha nem szeretném nincs motivációm és mivel kevés a szabadidőm, nem fogom ilyenekre pazarolni. Szerintem ez ennyire egyszerű.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!