Van itt olyan anyuka, aki úgy vállalt gyereket, hogy nem érzett rá égető vágyat?

Ezzel az a baj, hogy lehetetlen megmondani előre, hogy mi lesz.

Én sem éreztem valami giccses "elsöprő vágyat." Egy szép napon megkérdeztem a férjemet, mit szólna, ha abbahagynám a fogamzásgátlót, ő meg azt mondta, ez jó ötlet. A gyerek pedig első hónapban összejött. Nagyon szeretem őt azóta is, és a húgát is.

De én az a típus vagyok, aki kislánykora óta tudja, hogy szeretne gyereket. Ez egy pillanatig se volt kérdés. Nem ezzel keltem, ezzel feküdtem, fiatalabb koromban mindig volt, ami fontosabb volt, de hogy szeretnék anya lenni valamikor, az egyértelmű volt. Gondolom, ezért sem csapott fejbe a nagy vágy, inkább csak örültem annak, amikor megfelelőek lettek a körülmények.

Mi későn vállalatunk gyereket, és bánom abból a szempontból, hogy nincs türelmem annyi. Az éjszakák is gyilkosak. 40 vagyok, 1 éves múlt a második gyerekünk. Az elsőt 36 évesen szültem (majdnem depis lettem) , de őszintén nem gondoltam volna, hogy pikk pakk osszejon. Azt gondoltam hogy lehet évek telnek majd el, hát nem. A második is elsőre osszejott. Igazából nem volt hova várni, de én imádtam úgy az életem, ahogy volt. Így is imádom, csak máshogy. Előbb belevagtam volna a gyerekvallalasba, csak a körülmények nem voltak adottak.

Teljesen más eletvitel. Meg változik minden. Nem tudok mit tanácsolni sajnos, ezt neked kell eldonteni.

A másodiknál nem érzem a nagy vágyat. Inkább azért akartam, mert a férjemmel előre megbeszéltük, hogy két gyerek legalább kell, mert mindig is úgy képzeltem, hogy több gyerekem lesz, és az időzítésnél meg mert relatíve kis korkülönbséget szerettem volna közöttük, és preferáltam volna, ha közben én sem vagyok túlságosan öreg. A vágyakozást meg a "babázni akarok" érzést azt inkább így bemagyaráztam magamnak.

A terhességet most sokkal de sokkal rosszabbul viselem, mint az elsőnél, akire igazán őszintén szívből vágytam, pedig pontosan ugyanúgy egy problémamentes, könnyű terhességről beszélünk, sőt, az első trimeszter kevésbé is terhelt meg, nem hánytam annyit, nem voltam olyan fáradékony, mittudomén. A babát várom, őt már most is szeretem igazából, főleg amikor nézem a nagyobbik lányom újszülött kori fotóit, akkor tényleg alig várom, hogy vele is végre találkozzunk és a kezemben tarthassam, de közben meg azért bennem van az is, hogy erre még nem voltam igazán felkészülve, testileg még csak-csak, de lelkileg biztosan nem. Csak remélni merem, hogy ettől egyik gyerek sem fog sérülni és le tudom majd magamban boxolni ezeket a kettős érzéseket.

Amúgy mások gyerekei nekem most is közömbösek, sőt, a legtöbb idegesít is. Vannak szintek, az igazán kicsiket még cukinak látom, ilyen 1-2 éves kor körül, de minél idősebb egy gyerek engem annál jobban zavar a jelenléte. Ez mindig is így volt, sosem voltam valami jó a gyerekekkel, legalábbis másokéval valahogy sosem találtam meg a közös hangot. A sajátom viszont imádom, és úgy érzem, tényleg jó anyja is tudok lenni. Őt az idő előrehaladtával is csak egyre jobban szeretem, szóval talán őt nem fogom annyira idegesítőnek találni mondjuk 8-9 évesen, mint a baráti körben a hasonló korú gyerekeket :D Ezt csak így a kérdésed második felére értve mondom. A saját gyerek mindig más.

Ha nem akarod 100% biztosra NE vállalj, mert ezt nem lehet visszacsinálni.

Elsülhet jól - ez a kevesebb - és bromi rosszul is.