Van itt olyan, akinek valamilyen okból nem akart összejönni a kisbaba, míg a körülötte lévőknek igen? Mire gondoltatok, mit mondtatok magatoknak, hogy könnyebb legyen?

Mindig is édesanya szerettem volna lenni. Már olyan közel jártunk hozzá, neveket tervezgettünk, bár teherbe nem estem, aztán anyagi gondjaink lettek és végül szét is mentünk a párommal. (Ebből a szempontból örülök, hogy nem sikerült a pici még amikor terveztük.) Elkezdtem egy továbbképzést, összeszedtem magam és azt hittem, minden rendben van, amíg a legjobb barátnőm el nem mesélte nekem, hogy bár a párjával a következő pár évre előre még nem terveztek babát, ő terhes lett. Örülnek neki egyébként, annyira jó látni, hogy mosolyog. Én tényleg annyira, de annyira szeretnék teljesen őszintén örülni velük, támogatni a barátnőmet és ott lenni mellette bármikor, amikor szüksége van rá! Szörnyen érzem magam, de az motoszkál bennem, hogy mennyire igazságtalan, hogy mi terveztük és annyira szerettem volna, és végül neki jött össze előbb, aki amúgy is várni szeretett volna... Az utóbbi két hónapban úgy érzem, már túl sokat rágódtam azon, hogy mit tegyek, hogy végre elengedjem a saját csalódottságomat azzal kapcsolatban, hogy nekem mi nem sikerült és csak átadjam magam annak, hogy milyen szuper, hogy egy számomra fontos személy családja új taggal bővül. :( Nem szeretnék toxikus lenni és nem szeretném elrontani a barátnőm boldogságát. Még huszonéves vagyok, racionálisan tudom, hogy van időm olyan párt találni, akivel eljutunk a gyerekvállalásig, ennek ellenére teljesen bepánikoltam, hogy mi van, ha nekem ennyi volt, ha egyedül maradok és gyerekem lesz sosem. Aki hasonló helyzetben volt, tudna valami bátorítót mondani?