Mi a véleményetek erről a cikkről?

Amit most leírok, lehet sokaknak nem fog tetszeni, mert az emberek szemében az abortusz még mindig tabu és sokak szerint akik erre vetemednek az gyilkos. Nem is olyan régen én is megtettem ezt a bűnt, tettem ezt mindannak ellenére, hogy van két csodálatos kislányom. Tettem ezt úgy, hogy tudtam elveszem az esélyt egy kislánytól vagy egy kisfiútól, hogy valaha is meglássa ezt a világot…

A történetem azzal kezdődött, hogy megtudtam babát, várok. Hirtelen azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek. Párom egyértelműen az abortusz mellett volt. Számomra nem volt ilyen egyszerű a dolog. Szívem szerint megtartottam volna, de egyéb-rajtunk kívülálló okok miatt-nem lett volna helyes, ha megtartom. Ezeket, az okokat nem részletezném. A döntés megszületett. A családvédelmiseknél tett látogatás után megvolt a dátum is. Augusztus 23. Kicsivel több, mint 1hetem volt gondolkodni. Sajnos nem volt min. Egyszerűen nem találtam semmi olyan indokot, amivel megtarthattam volna. Még a védőnő is a baba megtartása ellen volt. Sajnos nem sok támaszom volt. Senkivel nem tudtam megbeszélni azt, amit átélek. Eljött ez a bizonyos nap. Délelőtt felvettek az osztályra, majd a szobámba kísértek! 1,5 óra szenvedés következett. Egyedül voltam a 4fal között. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben. Legszívesebben elrohantam volna, de nem voltam elég bátor hozzá. 11: 30-kor jött a nővér, majd bekísértek a műtőbe. Ezután felültettek a székbe, vagyis inkább fektettek. Következtek az ilyenkor szokásos teendők. Vérnyomásmérés és gépre kötés. Kaptam branült is, amin keresztül az altatót adták. Én nem tudtam mást csak sírni. Próbáltak nyugtatni, de nem sok sikerrel. Mondták ne sírjak, mert akkor így ébredek. Gondoljak inkább a lányaimra. Így is tettem, és 2-3sóhajtás után már aludtam. A műtétből semmit nem éreztem. Nem sokkal később már az ágyban ébredtem arra, hogy injekciót kapok. Nagyon kába voltam, azt sem tudtam, mi történik. 2órával a műtét után már hazamehettem. Testileg nem igazán viselt meg. Ezt a lelki oldaláról már nem mondhatom el. Mióta az eszemet tudom abortusz-ellenes voltam és most én álltam a másik oldalon. Tudom tettemre nincs mentség vagy magyarázat. Megtettem és ezen változtatni nem lehet. Nem mondom, hogy nem bántam meg, mert ez hazugság, de tudom helyes döntés volt.

Ennek ellenére nem tudom feldolgozni, és azt hiszem ez a hátralévő életemet, végigkíséri. Egyszerűen nincs kivel megbeszélni, hogy mit is érzek. Az emberek nem látják bánatom, hisz nincs rám írva. Én pedig senkinek nem mondom, szégyenlem amit tettem, bár tudom nem kéne.

Kérdezték páran, hogy miért nem adom inkább örökbe. Ezt a lehetőséget soha nem választottam volna. Ha már dönthetek, akkor abortusz. Inkább élek ennek az árnyékában, mint annak hogy megszültem egy gyereket, akit más nevel. Kérdem én: Ki tud úgy élni, hogy nevel 1-2gyereket a következőt, meg csak úgy odaadja egy idegennek. Hát én nem.

Tudom sok ember, van, aki nem osztja a véleményem, de ez nem is baj. Az írással nem az a célom, hogy vitát szítsak. Csupán az, hogy kiírjam magamból, amit érzek. Nem vagyok büszke tettemre és még most is úgy gondolom hogy az abortusz rossz dolog, de már tudom, hogy vannak esetek amikor az embernek nincs más választása. Ezeket, az embereket nem elítélni vagy megbélyegezni kellene, hanem támogatni, mert amit az ilyen emberek éreznek azt más, nem értheti és kívánom, hogy ne is kelljen soha megtapasztalniuk. Még most sem tudok a nélkül visszagondolni rá, hogy ne potyogjanak a könnyeim. Ennek ellenére kénytelen vagyok túltenni magam rajta. Ha másért nem is, akkor a lányaim miatt. Értük kell erősnek lennem és arra gondolnom, hogy van 2csodálatos gyermekem. Hálát adok az égnek, hogy ők vannak és talán egyszer én is kibékülök magammal…