Az mennyire lehet igaz szerintetek, hogy a nők genetikailag jobban rá vannak állva a gyereknevelésre, kevésbé undorodnak a pelenkázástól, jobban érzik mikor mire van szüksége a babának?

Én úgy tudom, hogy a szoptatás alatt lévő nem hozzátáplálós babakakit a szoptatós anyuka kevésbé undorító szagúnak érzi, mint mások, a szoptatás miatt "magát" szagolja részben.

Nálunk bevált kb az első két hétben, sokkal kevésbé volt hányingerem tőle, mint más babák kakijától, de ez nem azt jelenti, hogy nem fordult fel a gyomrom így is.

A mikor mire van szüksége csak azért van, mert mi vagyunk vele a legtöbbet, illetve van cicink megnyugtatni+etetni a babát. Szerintem ha születésétől fogva a baba egy férfival lenne a legtöbbet, sőt, még "műciciből" etetné is, akkor ő tudna ráhangolódni legjobban a babára.

Szerintem azért tudják csak a nôk jobban, mi baja a gyereknek, mert ôk vannak vele folyamatosan, ezért képben vannak vele, hol tértek el a napirendtôl, minek van itt az ideje.

Pl. a két évesem szokott aludni délelôtt 11 körül, de a múltkor valami miatt felpörgött és a délelôtti alvás kimaradt. Délután háromkor meg mint akit az ördög szállt meg, ment ide-oda, semmi se volt jó, mindenen csak üvöltött. A férjem próbálta itatni, ölbe venni, de persze semmi se hatott. Én meg mondtam, hogy hagyja csak, fáradt a gyerek, le kell tenni aludni. Felvettem, hátradôltem vele a kanapén, hogy félig fekvô helyzetben legyen a mellkasomon és ringattam kicsit. Két perc alatt bealudt.

Múltkor meg a barkácsbolta akartunk menni, addig a gyerekeket otthagytuk egy fél órára a nagyszülôknél, akik itt laknak tôlünk tíz percre. Mikor visszaértünk hozzájuk, észrevettem, hogy idôközben keksz lett kitéve az asztalra. Hazamentünk a gyerekekkel, de ebédnél a kétévest hiába kínáltam, nem fogadott el semmit. Rákérdeztem a nagyobbik gyereknél, ettek-e kekszet a nagyiéknál? Igen ettek. Nyilván ezért nem éhes a kicsi, ezért nem erôltettem az ebédet, hagytam hadd menjen játszani.

Na délután megint jött az üvöltés, ide-oda mászkálás. Ekkor is tudtam, mi baja, beraktam az etetôszékbe és tettem elé ennivalót. Rögtön helyreállt a világ rendje. A délelôtti keksz nem volt elég tartalmas, persze hogy megéhezett utána.

Ebben nincs semmi misztikum, meg “anyai ösztön”. Csak mivel én vagyok ott vele egész nap, tudom, hogy mikor mennyit szokott enni, aludni, mikor ivott utoljára, mikor kakilt utoljára. Ha bárhol eltérés van a megszokottól, tudom elôre, hogy kb. mennyi idô múlva számíthatok rá, hogy jön a nyüglôdés, ami jelzi, hogy ideje bepótolni a kimaradt dolgokat.

Ha az apák látnák el a gyereket folyamatosan, ôk is ugyanígy képben lennének.

Ja, és a kaka se lett rózsaillatú attól hogy X kromoszómám van, sajnos.

Nem tudom mi az oka, de az anyatejes babakakit én tényleg alig érzem. Közelről persze van szaga, de nem az, amitől sírva kifordulnék a szobából. Maximum amikor azt látom, hogy már megint nyakig fosos és vakarhatom ki belőle.

És szerintem csak azért tudom jobban, mikor mi baja, mert 0-24 ott vagyok mellette, és már az arckifejezéséből látom, hogy ez melyik nyűglődés lesz. De az elején ugyanúgy csak álltam én is, hogy nem igazán tudom, mit akar és miért sír, mi nem jó. De ez tanult dolog, nem ösztönös.