Van úgy értelme több gyereket vállalni, hogyha az első gyerek az átlagnál durván lent van?

Nagyobbik gyerekünk megkésett mozgásfejlődésű, megkésett beszédfejlődésű, figyelemzavaros, keresztdominanciája van, balkezes, esélyesen diszlexiás lesz ("prevenció" ellenére).

1 hónapos kora óta minden fejlesztést megkap, most 6 éves.

3,5 év korkülönbséggel vállaltunk kistesót és bár kva nehéz, a legjobb döntés volt.

Persze borzasztóan szomorú, hogy a tök átlagos kisebb 2,5 évesen már ott tart, ahol a testvére 4 évesen és valószínűleg mire iskolába kerül "lekörözi", de 1, ő ad erőt, hogy bírjuk a naggyal; 2, imádják egymást, a nagy rengeteget fejlődött szociálisan mióta testvére van.

12, mázlinak nevezni azt, hogy van egy oxigénhiányos gyerekünk, aki valószínűleg minden kínlódásunk ellenére sem fogja behozni a kortársait... hogy fogalmazzak: elég otromba.

Igen, kockáztattunk. Vállaltuk, hogy újra így vagy rosszabbul járunk. Mivel nem genetika, hanem szülési sérülés, pont ugyanannyi eséllyel indultunk egy egészséges gyerekért, mint bárki más.

Az nem vethet ránk követ, akinek fogalma sincs, hogy milyen terhet cipelünk.

12-es te mekkora egy bunkó vagy!

Mázlisnak nevezni valakit, akinek egy sérült után születik egy egészséges gyereke is.... Amikor milliók rohangálnak makkegészséges gyerekekkel és azt se becsülik meg.

Képzeld ilyen helyzetben vagyok, és igenis a második gyerekük egészsége egyedül a szerencsén múlik. Mivel nekik összejött, nem balszerencsének hívják, hanem mázlinak.

Ebben semmi bunkó dolog nincs, és én rohadtul irigylem a helyzetüket. Neked csak azért tűnik bunkónak, mert nem érint a helyzet. Aki benne van, az tudja mennyire nincs hatással az egészre minden csak leosztás és véletlenek kérdése. Nekem is mondták, hogy biztos magzat korban, vagy szülésnél előfordult oxigénhiány, csak nem vette észre senki, aztán csak találgatás. Nálunk sem genetikai rendellenesség, nincs meg, mi okozza, ezért a nagy találgatás.

Kockáztattak, nekik bejött és örül neki, ez bizony mázli. És igen, egy egészséges gyerek a világ legnagyobb mázlijai köré tartozik, nem az emberen múlik. Az én gyerekem sem fogja soha behozni a kortársait, most intézem a magántanulóságát, de nem merek kockáztatni, mert nagyot bukhatok. Egyébként, ha az első gyereknek bármilyen baja van, akár genetika, akár magzati korban, vagy szülésnél alakult ki, nagyobb eséllyel lesz a másodiknak is valamilyen problémája. Statisztika, problémától függetlenül, szóval nem, nem ugyanolyan eséllyel indulunk a második egészséges gyerekért és irtó keveseknek jön össze. Összetenném a két kezem egy sima disz+adhdért, legalább jól érzi magát a gyerek a bőrében. Ilyenek, hogy "keresztdominanciája van" mintha azt mondanád, hogy beütöttem a kisujjam. Nekem meg a fél karom hiányzik, és én ne nevezzem a tiédet mázlinak? Az enyémnek könnyebb lenne, ha csak ilyen dolgai lennének. Az egészséges gyerek a szerencsén múlik, semmi máson.

15, dehogy vagy ugyanolyan helyzetben. Ők tudják az okot, te csak találgatsz. Ők vàllalták a másodikat, te csak irigykedsz.

Nem egy olyan családot ismerek, ahol harmadikat is vállaltak a beteg első után.

Miért? Mert "megérdemlik". Mert úgy érezték, hogy rosszabb két sérülttel se lett volna, viszont az esélye hogy a következő normális lesz adhat annyi lökést nekik, ami átsegíthet az életen.

Van, akinek bejön, másnak nem.

Tudok olyanról is, akit az öngyilkosságtól mentett meg az egészséges gyerek. Pl: "Aranyhaj világa"

Mi is ebben a helyzetben vagyunk. Mindig is nagy családról álmodoztam, de az elsőszülött lányom autista. Nem vészes, egy átlagos kislány néhány furcsasággal, de messze nem zseni. Le van maradva a kortársaitól. Fogalmam sincs mi lesz velünk, ha iskolába kerül.

Fájó szívvel, de lemondtunk a többi gyerekről. (baba korában is éreztem, hogy ő más, így már akkor sem mertük bevállalni a tesót)

Férjem családjában már van autista, ő súlyosabb eset, nem mertük megkockáztatni, hogy a második gyerekkel nagyobb gondok legyenek. Ha meg egészségesen is születne, ő mindig csak a második lehetne, mert az időnk és energiánk nagy részét a lányunkra kell fordítani.

Férjem örök másodikként nőtt fel (a bátyját gyerekként zseninek tartották), a szülők alig foglalkoztak a kicsivel, folyton azt hangoztatják, hogy bezzeg az idősebb fiú... Na, én ebből nem kérek! Egyetlen gyerek se érdemel ilyen bánásmódot.

Mi nem vállaltuk be. Pedig a mai napig titkon elgondolom, hogy milyen lenne még egyszer szülni.

A leírásod alapján kb. ilyen szinten volt a gyerekünk 3 évesen. Ma már 11, ötödikes, de ez egyre rosszabb. Fejlesztések tömkelege volt végig alsóban. Még ma is jár, de a suliban megoldják heti 3-szor, magánúton is visszük, különben egy vagyon, és iszonyú várólisták vannak a jó fejlesztők között.

És tudod, mi a legrosszabb? Nem autista vagy értelmi fogyatékos "csak" súlyos figyelemzavara van és epilepsziás (szerencsére rohammentes, de még járni kell negyedévente dokihoz, és gyógyszert szed)

Amivel nem tudok megbirkózni, az a gondolat, hogy vajon lesz-e belőle önellátó felnőtt??? Borzalmasan belémhasít ez, főleg egy több órás közös (!) verstanulás után. Persze nem sikerült megtanulni a két 8 szoros nyomorult versszakot. :( :(

Ötödikes, egyáltalán nem tud önállóan tanulni, semmilyen motivációja nincs, egy percre nem lehet magára hagyni, még a reggeli készülődésnél sem, mert akkor csak fekszik, és a saját gondolatiban jár ki tudja hol, sokszor rém ijesztő. A tanárok is tudják ezt, hogy a gyerekre fokozottan figyelni kell, és időnként rászólni, hogy mit kell éppen csinálnia.

Folyton kapcsolatban lenni a tanárokkal, egyszerűen kimerítő, mindig úgy várom a szüneteket, hogy ne kelljen tanulni.

A matek megy a legnehezebben. 2 évig 4 matektanítóval próbálkoztunk, (ebből 1 magán) és egyiküknek sem sikerült legalább egy számfogalmat megtanítani a gyereknek. 3. osztályban jött egy matektanító végre, akinek ez mégis összejött. 40 éves a nő, és a karrierje csúcsának tartja, hogy a gyermekemet meg tudta tanítani! :'(

Szóval teljesen kizárt, hogy mellette akár csak egy gyerekre jutna legalább ennyi idő.

És én még egyszer nem élném ezt túl, ha szülnék, és annál a babánál is kiderülnének gondok. Egyszerűen az esélyt sem akarom megadni annak, hogy ezt ismét átéljük!