Érdemes így tovább nevelni az autista fiamat vagy adjam intézetbe?

Tudod te mennyi embernek fér bele? Te élsz álomvilágban, ha azt hiszed csak egyfajta ember van.. Ebben a világban rengeteg fajta ember van, nagyon sok mindent elnéznek egymásnak, nagyon sok különböző dologra vágynak. KApásból 9 pasit tudok mondani, aki szereti, ha úgy bánnak vele, mint egy "szolgával", tök normális emberek, sikeresek, szépek, meg sem mondanád..

Nem tudom mit kell ezen megbotránkozni, a világ színes, ha fordított szerepekkel belegndolsz, hány nőt ismersz, aki szerint normális, ha megrángatják, meg a párja úgy sem gondolja komolyan, vagy "megérdemli"? Menj csak át a felnőtt párkapcsolatok kategóriába, van egy kemény mag(köztük én is), akik ellenzik az ilyet, de mindig van pár random idetévedt, aki le meri írni, hogy ez teljesen oké, sőt ő s odacsap, ha hülye a másik.. Nem örülök neki, hogy ilyen, de tudom, hogy a gyerekemnek lesz jövője, olyan, amire képes, és abban boldog lehet. Egyetemre sokféle ember jár, vakok is, egy két keménydrogos, ilyen olyan pszichés beteg(te jártál?), meg ott a levelező, távoktatás is. Okos gyerek, enyhén érintett, lesz, amit nem fog tudni rendesen kezelni soha, az, hogy mitől ideges és hogy jobban, mint mások, nem fog változni. Rengeteg csúnyát(is) fog mondani a párjának, de nagyon fogja szeretni is és biztos, hogy párszor nem tudja majd megállni, hogy oda ne csapjon.. És biztosan lesz olyan, akinek ez belefér. Soha nem fog teljesen átlagossá válni átlagos viselkedéssel, olyat kell szereznie, aki nem átlagosként el tudja fogadni és bizony, ezek a nem átlagos emberek, akiknek passzol a furcsasága az övéhez:)

Rendkívül intelligens a gyerekem, nehezebben kezelhető, mert indulatos,több dolog frusztrálja és nem a csendesen magában síró típus, de már ovisan számolt nagyobb számokkal, magától párosával 100ig, illetve két éve ír és olvas. Biztosan lehet egyetemista(amennyiben akar), mivel támogató családi háttere van(én). Az elfogadás azzal jár, hogy tudjuk, hogy bizonyos dolgok sosem fognak tökéletes menni, az ő élete ilyen lesz, elég jó lesz, aki vele lesz, az pedig boldog lesz, hogy vele lehet. Akkor is, ha az én értékrendembe nem fér bele az odacsapás, szidalmazás, tisztában vagyok vele, hogy másnak nem hogy oké, hanem kifejezetten igényli. Próbálkozni persze próbálkozok "lenevelni", de olyan temperamentuma van, hogy nem ér semmit semmilyen relaxációs technika, meg egyéb fortély, amikor ideges, kikapcsol nála minden "józanész", csak rápörög, hogy valami rossz, és meg akarja szüntetni. Én soha nem ütöttem meg, de ő ilyen. Ez legyen a legkisebb baja az életben.

Nem hiszem el, hogy van, aki csodálkozik azon, hogy emberek különböző dolgokra vágynak párkapcsolatban, amik szélsőségesek is lehetnek. Tényleg a világból csak egy ilyen kicsi szeletet ismertek? Kértek egy piros pirulát?

Ugyan kérlek.. Megölni valakit szélsőség. Maradandó sérülést okozni szélsőséges. Direkt élvezetből összeverni valakit szélsőség. Megütni valakit élvezetből szélsőség. Néha indulatból felpofozni valakit..Érzed, ahogy haladtunk befelé?

Én is szélsőségesen ellene vagyok az erőszaknak(ezért sem ütik meg senkit, a gyereket sem, illetve szavakban is elítélem), de az a minimális, ami a gyerekemből kijön, és ami a világ nagyrészéből kijön a gyereke felé(emlékezz vissza csak azokra a kérdésekre, mennyi ember szerint normális rácsapni kisgyerekekre is!), illetve más embertársai felé, az egyáltalán nem szélsőség, minimálisan tér el a semmi erőszaktól(ami viszont szélsőség, hisz semennyi nincs belőle). Ha talál valakit, aki kifejezetten keresi is ezt a fajta minimális eltérést és ezzel tehetik boldoggá egymást, én mellette vagyok. És ez a fajta ember még csak nem is szélsőséges, szélsőséges aki szereti ha vagdossák, kék zöldre verik, szurkálják, véresre verik, vagy halál közeli élményeket okoznak neki.

Ha minimálisan tér el a nullától, akkor az nem szélsőség szerintem, sőt inkább az az átlag. Ezt a szemléletet még gyerek előtt sikerült összeszednem jó 5 évvel és attól, hogy meg tudok vele békülni, nem azt jelenti, hogy gyakorlom is(nekem nem jött be, hiába kérte a másik:). Nem ilyen viselkedésű gyereket képzeltem el magamnak, de ha már ilyen lett, így szeretjük, elfogadjuk és nem érzem annyira szélsőségesnek az eltérését. Főleg mivel a legtöbb ember, gyerek is eltér valamiben. a világ nagyrésze pl üti(kezére, fenekére, szájára csap, megpofozza) a védtelen gyerekét, aki ezt nem akarja. Az én gyerekem majd ha ideges megüt egy felnőtt, erősebb felet, aki ezt kifejezetten szeretné:) Teljesen ki tudok vele békülni.

Sajnos ezt sima szakorvosi papír nem tudja eldönteni gyakran, max akkor, ha súlyosan ön és/vagy közveszélyes. Gyakran ezt a vele foglalkozó gyógypedagógusok tudják a legjobban megítélni. Nem egy olyan gyerekünk volt már szegregált csoportban, aki egy-egy orvosi, pszichiátriai vizsgálat során teljesen más képet mutatott, mint a megszokott környezetében.

Volt olyan nagyon súlyos viselkedésproblémás gyerekünk, aki a pszichiáter szerint példásan viselkedő gyerek. Persze. Egy lecsupaszított környezetben, csoporttársak nélkül egyetlen egy felnőtt társaságában. 3 évbe telt elérni ennél a gyereknél, hogy megadják a magántanulóságot, és a szülő is elfogadja - az ellentmondó pszichiátriai vélemény miatt. Lám, miután 2 éve így tanul, hihetetlen fejlődésen ment keresztül,ami a csoportban nem volt megvalósítható. De 3 év szenvedésre volt szüksége a gyereknek és általa a csoport többi tanulójának is, mire hittek nekünk, akik napi szinten foglalkoznak a tanulóval.