35 leszek idén , el gondolkoztam a sperma donoron. Mit gondoltok róla?

Én is 35 lettem idén. Én is gondolkodtam már a gyerek dolgon, de mindig visszajutok oda, hogy ilyenkor már minek? Most őszintén, minek neked egy gyerek, akit egyedül kell felnevelned, apa nélkül, mindenféle segítség nélkül?

Én számot vetettem a dolgokkal, köntörfalazás nélkül összegyűjtöttem a pro és kontra érveket.

Ellene szól:

-35 felett magasabb egészségügyi kockázatoknak tenném ki magam.

- Ha megviselné az egészségemet a terhesség és a szülés, az nemcsak nekem lenne szar, hanem a gyerekre is kevesebb energiám lenne.

- Nagy lenne a korkülönbség köztem és a gyerek között, ami most talán még nem annyira zavaró, de pl.43-44 évesen már nem biztos, hogy lesz kedvem és energiám egy 8-9 éves után rohangálni. Mire leérettségizne, én 53 éves lennék. Ezek a számok pedig hatványozódnak ha nem pontosan 35 éves koromban születik a gyerek, hanem pár hónappal vagy 1-2 évvel később.

-Apa nélkül nőne, ami a gyereknek lelkileg lenne szar, mert nyílván hiányozna az életéből, nekem pedig semmiben nem lenne segítségem, pl.a felügyeletét sem egyszerű megoldani teljesen egyedül, vagy hogy valaki elhozza az iskolából ha épp dolgom akad vagy ha mondjuk beteg nem tudok leszaladni a boltba sem, mert nincs aki vigyázzon rá addig.

- Egy fizetésből anyagilag sem lennénk toppon. Legalább 1 évig a gyedből és családiból kéne élni, addig pedig jelentős megtakarítás mellett is nagyon spórolni kéne. De késöbb is rizikós az 1 fizetés+gyerek kombináció. Ha beteg,és a rövidebb iskolai szünetekben talán el tudnék menni táppénzre, de nyáron nem tudnám hová tenni míg dolgozom. A koronavírusos helyzet is igazolta ezt az érvet.

- Ha egyedül nevelsz egy gyereket szinte a túlélésért harcolsz anyagilag, de ahogy nő neked kell elindítanod az életben, iskoláztatás, jogosítvány, stb. Igen, rá lehet mondani, hogy a szükség és a kívánság 2 különböző dolog, és szerényen is lehet boldognak lenni, ha azzal vagyunk akit szeretünk. De én is szegény családban nőttem fel, és hiába szerettük egymást, mégsem volt leányálom.

- Miután 35 évesen berendezkedtem az egyedüllétre és a nyugodt, saját ritmusom szerinti életre, nem biztos, hogy lenne elég türelmem egy gyerekhez. Mert ugyan attól, hogy ha gyerekre vágyunk hajlamosak vagyunk őket nyugalmat és békét árasztó angyalokként elképzelni, a valóság közel sem. És a sztereotípiával ellentétben a jól nevelt gyerekek is szoktak hisztizni, rosszalkodni.

- Örök magányra leszek ítélve, mert a férfiak még kalandra sem szeretik a gyerekes nőket. Ráadásul ha egyedül neveled a gyereket nehéz megoldani mellette az ismerkedést. És mindenki leszól hogy másokra hagyod a gyereked egy pasi miatt. Ami a kissebbik baj, a nagyobb baj az, hogy valószínűleg a gyerektől is meg fogod kapni, hogy szar anya voltál mert a pasikat hajtottad vele nem fogalkoztál.

- Ha mégis találnék valakit = mostoha apja lenne a gyereknek,akivel vagy kijön vagy nem, de tudjuk, hogy 99%-ban nem fogadnák el egymást és szintén megkapnám a gyerektől, hogy szar anya vagyok.

Mellette szól:

- Vágyom rá, hogy legyen egy gyerekem.

- Az anyai ösztön szinte minden nőben meg van.

Így nekem bár nehéz szívvel, de nem volt kérdés, hogy hogyan döntök. Javaslom neked is hasonló lista összeállítását és az észérvek felelősségteljes mérlegelését.

Írtátok, hogy 40 még nyugodtan belefér, meg ugyanitt, hogy a gyerek 18 éves korig rád van utalva. Ez a kettő szerintem üti egymást. Ha 40 éves korban kezd el valaki gondolkodni, mire a gyermeke munkába áll, már a szülő lazán 60 lesz. Szerintem (!) ez így nem oké.

Persze mindenki maga dönti el, nem erőszak, csak vélemény.