Akik elhidegültek a párjuktól gyerekvállalás után, azok rendbe tudták tenni a kapcsolatot?

Mi még mindig el vagyunk hidegülve, és sajnos nem tudjuk helyrehozni, mert folyton veszekszünk és nincs időnk a másikra. Se türelmünk.

Lassan másfél éves a kicsi. Nagyon rossz baba volt, és egyre nehezebben lehet bírni. Főleg most, hogy megkapta a 16. havi oltást.

És már elegem van abból, hogy mindig minden az én nyakamba szakad. Most is elterveztük, hogy megyünk hétvégén éjszakai pecázásra ketten, addig a kicsi ott alszik anyámnál. Erre azt mondta, hogy nem. Nem akar velem lenni, nem akar velem szexelni.

Ha a kicsi nagyobb lesz és megy óvodába, szerintem mi el fogunk válni.

Nekünk nagyon tönkrement a házasságunk, pedig nem volt "rossz baba" a fiam.

Épp kezdtünk békülni, amikor megfogant a második baba. Azóta minden rendben, sokkal jobb a kapcsolatunk mint előtte.

Lazábban fogjuk fel a dolgokat, és megprobalunk minnel több időt egymásra fordítani, ami nagyon nehéz.

Altatás után, hulla fáradtak vagyunk, de mégis kiulunk a nappaliba kicsit együtt lenni. Sokszor alszunk el, de nekünk ez kellett, hogy a gyerekek boldog családba jöjjenek fel.

Nekünk sikerült, pedig nagyon rezgett a léc. Második gyerekünk várásával kezdődött a sok vita (nagyon nem kívántam a szexet) és a születése utáni első évig tartott. Első fél évben mindig sírt a kicsi, covid-macera, munkahelyváltás a férjemnek, szelektív evő 3 éves, fáradtság, elhanyagolható mennyiségű szex, rengeteg feszültség, veszekedés. A férjem dühvel kezeli a tehetetlenséget, így egy semmire sem megnyugvó csecsemő eléggé elkeserítette.

Az egy év elteltével a kicsi elkezdte átaludni az éjszakát, abbahagytam a szoptatást, rendezettek lettek a mindennapok, megoldódott a munkahely és lefogytam, elkezdtem tudni/akarni magamra is időt szakítani. Nem gondoltam, hogy az utolsó kettő ennyit fog számítani, de amióta jobban érzem magam a bőrömben, sokkal többet szexelünk, kacérkodunk, nevetgélünk, bohóckodunk. Több energiám van a gyerekekhez, több örömöt lelek bennük.

Nálunk az első után volt ilyen. Nem volt egymással semmi bajunk, csak épp elfelejtettünk férfi-nő vonalon működni, mindketten a szülő szerepet éltük meg inkább. A férjem szuper apuka elejétől, kivette a részét ő is mindenből, úgyhogy ilyen "én nyakamba szakad minden" probléma nem volt, balhézni se balhéztunk, egyszerűen csak nem figyeltünk egymásra. Úgy éltünk, mint 2 jó barát. Mikor ezt észrevettük, elkezdtünk tudatosan odafigyelni arra, hogy ne csak a gyerek legyen a téma, legyünk néha kettesben, kicsit aktivizáljuk magunkat szex terén. Ez persze eleinte sok plusz energia volt fáradtan, de megérte, hamar vissza tudtunk rázódni.

A második baba után már előre felkészültünk, hogy hasonló lesz a helyzet, oda kell figyelni, de ott már nem volt probléma egyáltalán.

Nálunk is nagyon rezgett a léc. Többemberes baba, segítség semmi, pár szülei 300 km-rőp is terrorizáltak bennünket. Fáradtak voltunk, idegesek és egymáson vezettük le a feszültséget. Utána jött egy jobb időszak, majd megint egy nagyon nehéz. 2 évesen a gyerekem mást sem csinált, csak egész nap tombolt, örjöngött, semmit nem lehetett vele csinálni, sehova nem lehetett vinni. Én folyamatosan azt szajkóztam, hogy ez így nem normális, valami gond van, mindenki más meg azt mondta, hogy én vagyok a hülye és nincs türelmem. A férjemmel megint egymás torkának ugrottunk.

Miután kiderült, hogy a gyerekünk autista, átszerveztük az életünket. Elfogadtuk, hogy ilyen, hogy innentől még kevesebb segítségünk lesz és mindent magunknak kell megoldani. Azóta jobban beosztjuk az időnket, több időt fordítunk önmagunkra és egymásra is.