Ha valaki nem alszik együtt a gyerekével, nem hordozza, nem igény szerint szoptatja, vagy egyáltalán nem szoptatja, akkor nem fog hozzá kötődni a gyerek?

Ez butaság.

Mindkét gyerekem saját szobában alszik első naptól fogva, sosem hordoztam egyiket sem és tápszeres(a nagy csak volt) mindkettő. A nagyfiam 9 éves, nagyon szoros a kapcsolatunk, a kislányom 9 hónapos lesz, láthatóan nagyon kötődik hozzám. Minden szükségletük mindig ki volt/van elégítve, sokat ölelkezünk, puszilkodunk (jó, a nagynak az már ciki).

Kicsit túl van misztifikálva. Amikor anyum volt baba, akkor 6! hét szülési szabadság volt. Nem volt se hurci, se igény szerint szoptatás, se semmi, mégis kb legjobb barátnők voltak nagyimmal. Anyum velem otthon maradt 4 évet, aztán mégsem vagyunk jóban, pedig ő mindent mai elvek szerint is jól csinált.

Babaként lehet jobban kötődtem, de tiniként elég hamar elmúlt, amikor semmit sem lehetett megbeszélni vele.

Ne érts félre, nem tagadom, hogy el lehet ronatni egy baba gondozását, amivel meg lehet alapozni rossz kötődési mintáknak rendszeres sírni hagyással pl, de 3 éves kor felett is bőven lehet sérüléseket okozni, vagy javítani a viszonyon.

Amellett, hogy mindenkivel egyetértek abban, hogy minden anya-gyermek kapcsolat más, illetve nem csak ezen múlik, és el lehet rontani kötődő nevelesből indulva is, azért azt is gondolom, hogy ez komplex kérdés.

Egyéves kor alatt nem különítii el a gyerekek magukat az anyjuktól, és ha a szükségleteikre nem jól reagàlnak, az nem biztos, hogy az anya-gyerek kapcsolatban fog nyomot hagyni emiatt.

Lehet olyan hibát véteni, ami testi betegségekre hajlamosít pl cukorbetegségre, vagy pszichés bajokra pl fokozott szorongásra, illetve a stresszreakció lefutására a hormonàlis rendszerben. A kisgyerek/gyerek attól még nagyon fogja szeretni az anyját, mert nem rakja össze, hogy a többórás rendszeres kétségbeesett sírása az emlekezete hajnalán, az azért volt, mert az anyja letette sírni.

Másrészt ahhoz azért eleg szélsőséges dolgok kellenek, hogy valóban maradandó károsodást szenvedjen a gyerek, nyilván nem attól lesz lelkibeteg, ha nem viszi magával pisilni az anyja.

Harmadrészt a babák nagyon különbözők, és sok baba szereti a babakocsit, jól alkalmazkodik az időre etetéshez és a kiságy meg a letevés is könnyen elfogadható számára.

Viszont vannak babák, akiknek az egyéni igényeik olyanok, hogy a hagyományos módszerekkel szinte biztos sérülnek valamilyen módon. Akár gyorsabb anyagcserejű, gyakoribb evést igényel, akár a testkontaktus-igénye nagyobb, vagy nincsen el kezdetben egyedül. És akkor azért nem mindegy, mennyire empatikusan fogadja ezt a szülő. A kötődő nevelés ilyen értelemben a legbiztonságosabb, ugyanakkor más téren meg észnél kell vele lenni pl hogy bírja a párkapcsolat, az anyuka teste-lelke, meg kell találni a pontot, amikor el kell kezdeni határokat szabni.

Pl egy példa, egy EC-párti nő írta, hogy a dackorszakos gyereke csak cicizve hajlandó bilizni. Szóval amíg kakil, oda kell guggolni/ülni és szoptatni.

En pl itt éreztem, hogy ez lehetne szuperideális a gyereknek (sztem nem az), egyszerűen az én önkèpemen, lelkemen, libidómon olyan súlyos nyomot hagyna, ami valamilyen úton már károsabb lenne a gyereknek (pl szülei kapcsata megromlana vagy megharagudnék rá akaratom ellenére).

Hát, ha ez így lenne, akkor az én generációm tiszte teljesen szociopata lenne.

De nincs így...