Milyen hatással van egy gyerek életére, ha egy szülő egyedül neveli fel?

Nem, nem törvényszerű.

Sokan sérülnek ebben lelkileg, de vannak, akik nem. Például én, bár nálunk úgy volt, hogy első perctől kezdve nem volt apukám.

A legtöbb gyerek lát egy női és egy férfi mintát a szülei által. Legtöbben azt a családmodellt látják, ahol a nő csinál mindent, összeroskad a súlyok alatt. A nő munka mellett főz, mos, takarít, mosogat, csekkeket, számlákat fizeti, szülői értekezletre megy, rendezi a gyerekeket. A férfi dolgozik, és max télen fát vág. De nekem nem volt ilyen. Nem volt apa minta. Anya ezeket is megcsinálta, plusz fát vágott, szerelt (mert nem olyan nő volt, mint a mostani férfiak, hogy csak eljátszák a nagy ezermestert, aztán a vége mindig az, hogy szerelőt hívnak mindenhez), festett, vakolt, stb.

Nekem megmondom őszintén nem hiányzott egy apa, sose kerestem mindenkiben az apamintát. Nekem az volt a természetes.

Akkor volt fura, amikor a legelső igazi párkapcsolatom volt (és valószínűleg az utolsó ilyen párkapcsolatom lesz), ahol szembesültem, hogy nem egyedül van valaki, hanem van mellette valaki. Nem mindenen nekem kell aggódni, nem mindenen nekem kell görcsölni.

Nekem az a tapasztalatom, hogy nyom nélkül nem nagyon múlik ez el. Hogy most kire milyen hatással van egy ilyen, az függ magától a gyerektől és a nevelő szülőtől is.

Én a szélsőséges esetek kivételével, azt gondolom, hogy a jobb az, ha az anya neveli (ha mindenképpen választani kell), akár fiú, akár lány gyerekről van szó.

Az hogy sérül a lelki világa, nem úgy kell érteni, hogy gyógyszereken élő, depressziós állapotban tengeti az életét.

Ilyenkor a bizalom, a férfiakba, családba, elköteleződésbe stb (lehetne még sorolni) vetett hit sérül. Nem vagy másképp tud kapcsolódni, főleg a párkapcsolataiban.

(A #4 igaza van. Ahogy az #1 beszél, abból is érződik, hogy van ott sérülés. De a pszichológiában ismert fogalom a lehasítás - mikor nem is tudunk a fájdalmunkról mert elhatároljuk tőle magunkat tudatalatt (!!), de a döntéseinkre, választásainkra pl párkapcsolatban kihatással van. Ezt lehet tagadni vagy nem hinni benne, attól még így van. Ellenben ettől senki nem lesz kevesebb, több semmi. Mindenkinek vannak sérülései, lehasított, megtagadott részei. Nem ezzel van a gond. A gond az, ha valaki nem fektet munkát az önismeretbe. Mert akkor ezeket a sérüléseket a gyerekének óhatatlanul is továbbadja. (Transzgenerációs traumák)

Nem a 4es vagyok, de az 1-esnek ebből a két félmondatából sok minden lejön:

"a férfi dolgozik, max télen fát vág"

"mint a mostani férfiak, hogy csak eljátszák a nagy ezermestert, aztán a vége mindig az, hogy szerelőt hívnak mindenhez"

Látszik, hogy a férfiakat nem sokra tartja. Ez alapvetően egy sérülés. Abból adódóan, hogy azt látta/tapasztalta, hogy az anyukájénak mindent magának kellett megoldania. És nem, nem a talpraesett, önálló nő képe adja ezt. Az egy tök jó dolog, ha közben nem nyomja el maga körül a férfiakat. De ez úgyis egy hosszútávú párkapcsolatban derül ki, esetleg már csak akkor amikor közös családjuk van.

Plusz az a tudat, hogy az ember egyszer nem kellett a saját apjának, azt nekem ne mondja senki, hogy nyom nélkül múlik el. Pontosabban, aki ezt mondja, az azt hiszi, hogy a nyom csakis az lehet, hogy ő mindenegyes apafigura láttán vagy ha rágondol, hogy neki nincs, sírásban tör ki. Pedig ennél sokkal, de sokkal többféle nyomot hagy egy ilyen dolog.

Az 1-es válaszoló egészen biztos, hogy nem fogja elismerni, de még elgondolkozni sem, hogy miért láthatja más másképp a leírtakat, mint ő, mert az szembemenne a saját magáról és erről az egész szituról alkotott képpel. És ez tök oké. Ha szükségét érzi, majd végez ezirányú önismereti munkát.

De nem szeretnék vitatkozni, mert valószínű te nem fogadod el a pszichológiai érveket. Így meg elég meddő lenne a vita.

(Megjegyzem, ha látszólag apró traumák nem hagynának nyomott, nem lenne annyi elcseszett párkapcsolat, házasság. Az emberek döntő többsége nem tud biztonságosan kötődni és újra meg újra előveszi a régi, ismert sémáit (amikről nem is tud sokszor). Az tud előrelépni, aki ezeket felismeri és kitartó önismereti munkával, tudatosan tesz ellene.)