Sok szülőnek miért nem alapvető ez az elv a gyereknevelés során? Ami a gyerek önbizalmát illeti.

mondd neki azt: tudom, hogy te ezt meg fogod tudni csinálni! Tudom, hogy képes vagy rá! Tudjátok, micsoda varázsmondat ez?

És micsoda károkat tud okozni, ha millió erőfeszítés után sem sikerül (amit a szülő, pedagógus általában pontosan tud előre)...

Nekem erről mindig a megasztár meg hasonló műsorok válogatója jut eszembe.

Ha az ott nevetségessé vált emberek szülei, rokonai közölték volna velük, hogy nincs jó hangjuk, sőt egyenesen borzasztó, akkor nem a zsűri kritikája vágja őket arcon, hanem tisztába lennének a képességeikkel.

Elhitették szerencsétlenekkel, hogy jók, majd jött a nagy pofára esés. Na ez az, ami árt az önbizalomnak.

... Alapból beszédes az is, hogy többen rögtön arra gondoltak, hogy amit szeretne a gyerekük csinálni, abban tehetségtelen lesz. :)

Az idézet viszont meglátásom szerint nem erről szól. Inkább hétköznapi szituácikról. Példul a gyerek úgy dönt, készít rántottát és mondjuk elbaltázza. Nem ülvöltözni kell vele, hogy "mit csináltál, te szerencsétlen, elrontottad és most tiszta zsír minden", hanem azt mondani pl., hogy "nagyon ügyes vagy kincsem, büszke vagyok, hogy ilyen finomat készítettél" - és most jön a "varázslat" - hozzátéve, hogy "mutatok pár trükköt, amivel méginkább finom lesz a rántotta és utána könnyebb rendet tenni a konyhában".

Vagy ha a 4 éves kislány űrhajós akar lenni, akkor nem leszólni vagy elnézően mosolyogni, esetleg még hozzá is tenni, hogy az nem lányos dolog vagy ugyanmár, hanem örülni és venni neki pl. csillagvizsgálót, motiválni. Nem csak az önbizalma miatt, hanem senki nem tudhatja, kit nevelget éppen. ;)

Az önbizalom a felnőtt életemben az egyik legnagyobb kincs. Nem azért, hogy gond nélkül járathassa le magát a Megasztárban, hanem azért, hogy méltó párt válasszon magának, ne legyen megalkuvó, tudja, mennyit ér, mind a magánéletben, mind pedig a munkában. Hogy ha el is baltázta a középiskolás tanulmányait, de 35 évesen úgy dönt, beiratkozik az egyetemre, akkor tudja, hogy azt meg tudja csinálni, hogy merjen élni és működni a világban. Hogy ne egy lehajtott fejjel közlekedő szürke senki váljék belőle, aki a sikertelenségéért mindenkit okol, miközben legbelül magát gondolja lúzernek, hanem egy felemelt fejjel vonuló sikeres ember.

"Példul a gyerek úgy dönt, készít rántottát és mondjuk elbaltázza. Nem ülvöltözni kell vele, hogy "mit csináltál, te szerencsétlen, elrontottad és most tiszta zsír minden", hanem azt mondani pl., hogy "nagyon ügyes vagy kincsem, büszke vagyok, hogy ilyen finomat készítettél" - és most jön a "varázslat" - hozzátéve, hogy "mutatok pár trükköt, amivel méginkább finom lesz a rántotta és utána könnyebb rendet tenni a konyhában"."

Azért ilyenért nem gondolnám, hogy az átlag gyereket megszidják.

Viszont az is túlzás, hogy finomat készített, ha nem.

Miért nem lehet egyszerűen elmondani, hogy "Ügyes vagy, hogy magadtól is megpróbáltad, de ez most nem sikerült, mert odaégett. Megpróbálod újra úgy, hogy jobban odafigyelsz erre?"

Ha

Dicsértem, elismertem, őszinte voltam vele és biztattam, hogy jobb legyen.

Ha azt mondom neki, hogy finom, de azért megmutatom, hogy én jobbat tudok, szerintem nem önbizalom erősítő.