Én gondolom rosszul? Tényleg hagyni kell iskolás korú gyerekeket, hogy így válogassanak étkezés-ügyileg?

A családban van 5 gyerek, mindannyian már iskolások (2-4. osztályosak). Az összes családi rendezvényen azt látom, hogy nekik külön főznek, merthogy "mást nem esznek meg". Ha egyébként van egy csomó tök finom, jó kaja, nekik akkor is kell fasírt meg virsli meg sült krumpli, mert mást nem esznek meg, hiába kínálják őket.

Szerintem amíg a gyerek 2-3 éves, addig még belefér(het) ilyen fokú válogatás, mert örül az ember, hogy végre szilárdat eszik, de azért onnantól kezdve, hogy elkezd oviba járni, ahol kap, amit kap, igenis meg kell tanulnia elfogadni, hogy nem mindig foga alá való a menü, és nem fogja mindenki az ő kegyeit lesni. Nyilván egy családi karácsonyozáson ez kicsit más, de nekem akkor is furcsa, hogy elvárt ez az extra teher a vendéglátótól, hogy még külön aggódjon, vajon megeszi-e az aktuális menüt a gyerek vagy sem.

Eddig is zavart ez egyébként, de nem az én gyerekeim, az ő szüleik tudják, hogy jó nekik (amúgy nem jó nekik, az egyik kislány 12 éves, de már 70 kiló, oké, hogy magas, de konkrétan úgy néz ki, mint egy labda pipaszár lábakkal, ezt ne mondja nekem senki, hogy normális), de most, hogy nekem is úton a baba, igenis elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon hol jön el az a pont, amikor már elvárunk egy bizonyos szintű alkalmazkodóképességet a gyerektől? Főleg megijedtem azért, mert ha a lányom ezt fogja látni és tapasztalni a családi eseményeken, akkor ez lesz az elvárás otthon is, hiába szeretném én egy bizonyos elv mentén nevelni (nincsenek illúzióim, tudom, hogy amint odajutok, megváltozik a nagy elhatározás, de azért az elképzelés még naivan megvan).

Én amúgy nem emlékszem rá, hogy nekem külön főzött volna bárki bármit is gyerekkoromban, nyilván anyukám próbált odafigyelni, hogy ne főzzön direkt olyasmit, amit kifejezetten utálok, de van egy testvérem, aki mindig mást szeretett volna enni, mint én (természetesen :D ), így nem lehetett mindig kikerülni az ilyen eseteket, aztán mégsem maradt meg ez bennem örök traumaként. És nem is vagyok válogatós, megeszem azt is, amit nem szeretek feltétlenül, ha valami gyerekként nem tetszett és nem voltam hajlandó megenni, akkor mehettem éhesen iskolába vagy aludni, és azért az rosszabb volt, mint elviselni az akármilyen nemszeretem kaját ebédre.

Meg az előbb is olvastam egy kérdést a párkapcsolati kategóriában, ahol egy vita kiindulópontja az volt, hogy a pár férfi tagja megette volna a maradék müzlit reggelire, és a 10 éves gyerek nem hajlandó mást reggelizni, és ezen összevesztek. De most nem azért, egy 10 éves gyereknél ez komolyan elfogadható, hogy csak egy bizonyos típusú ételt hajlandó megenni?

Én gondolkodom rosszul, egy naiv és idealizált világban? Vagy most már annyira mások a gyereknevelési elvek ahhoz képest, ami az én gyerekkoromban volt (27 vagyok, azért nem az őskorról beszélünk), hogy ez a normális? Abból kiindulva, hogy a saját családomban egymástól függetlenül 3 szülőpár is így áll hozzá, meg az, hogy a gyakorin is teljesen normálisan kezelik ezt, meg még egy csomó ismerősöm/barátom is így gondolkodik, nem hiszem, hogy ritka jelenségről beszélünk.

Ti ezt hogy csináljátok?

Köszi előre is, és bocsánat a hosszas kisregényért.