Miért kell az anyáknak ennyit szenvedniük?

Addig nagyon rossz, amíg pici. De minél nagyobb, annál könnyebb. Legalábbis én ezt tapasztalom. Természetesen minden kornak megvan a maga nehézsége, nyilván a nagyobb kornak is, de az, hogy tud beszélni, tud járni, önálló, ügyes, okos egy bizonyos kor után, már sokkal könnyebbé tesz mindent. Én ezt látom. Persze, megvívja az ember az élet csatáját a gyerekével, vagy miatta, ha úgy van, de ez már apróság ahhoz képest, amikor a nap 24 órájában zombiként etettünk, pelenkáztunk, éjszakáztunk és még csak azt sem tudtuk, hogy mi a gyerek baja sokszor.

És van, hogy én is kirohannék a világból, de ez az idő előrehaladtával egyre ritkább és teljesen más jellegű kapcsolat alakul ki. Ennek ellenére volt elég gondunk, bajunk, mármint egészségügyileg, meg mindenki érzi mennyi az elég, nekünk egy elég, de soha nem változtatnék és tenném semmivé azt, hogy anya lettem.

Én is azt mondom hogy amèg kicsi addig nehéz. 1ev után én már nagyon élveztem. Addig nem igazán...

De ami utána jön az leírhatatlan. Nem tudtam hogy bennem ennyi szeretet van, és hogy valaki iránt így érzem majd. És hogy valakinek én is ennyire fontos vagyok. Az az egy év meg bőven megér annyit.

Önismeretet kell tanulni mielőtt valaki gyereket vállal. Én soha nem értettem, hogy aki ekkorát csalódik a gyereknevelésben az mit várt vagy mire számított? Egy édes gyönyörű pici babucira akivel semmi gond nincs, vagy alszik vagy tündérien mosolyog? Nem gyerekvállalás után kellene ezt az álomvilágot szétoszlatni magában az embernek.

Aki veszi a fáradságot, hogy megismerje önmagát annak annyira egyértelmű ha nem alkalmas anyának és nem foga bírni. Nem kellene a vak világba szülni csak mert így szokás, előtte kellene egy reális kép a gyerekvállalásról és arról, hogy tudsz-e a hátulütőivel együtt élni.