"Megéri" gyereket szülni?

Igen. Mennyi idős?

Az én babám sem eszik-alszik. Minden percem lefoglalja. De mióta forog és kúszik, azóta sokkal könnyebb.

Mondjuk azt még egy átvirrasztott éjszaka után sem éreztem, hogy ne érte volna meg.

Nem. Van 2 és nem, nem a világ legeslegjobb dolga. Száz más ennél jobb dolog is van. Ahogy nem lehet mérni a megtérülését sem. Főleg nem utólag változtatni rajta, ha már megvan.

Én arra jutottam magamban, hogy ez nem megéri-nem éri meg, vagy majd újra minden jó lesz, stb. kérdése, hanem alkalmazkodás. Ez van, új élethelyzet, életszakasz (nem tart örökké, elmennek majd), addig pedig ebből kell kihozni és élvezni amit csak lehet.

Bocs, hogy nem csöpögöm itt tele az oldalt azzal, hogy az életem lett teljes az anyasággal, mert nem lenne igaz. Rohadtul bánom,hogy nem mértem fel jobban és halasztottam el még 5 évvel mondjuk a családalapítást. De már ez van, tovább kell lépni és élvezni, amiben élünk.

Neked is ezt javaslom. Engedd el, ami elmúlt, elmúlt. Lezárni és újat kezdeni a megoldás.

Nem vagy kevés hozzá, kialakítasz egy új életet, új dolgokat fogsz élvezni és új szemmel nézed majd a dolgokat. Addig pedig türelem, mély levegő (és sírni néha jó! Engedd ki!)

Nem régen rossz. Teljesen természetes dolog. Ki az, aki oda meg vissza van azért, hogy se aludni, se enni, se semmit nem tud, mert valaki más igényeit kell kiszolgálnia 0-24?

Értem, szép, cuki, meg mégis csak baba, de akkor is. Semmi meglepő nincs abban, hogy ha az ember kikészül. Letagadni, hazudni róla, és azt sugallni, hogy nem normális, nagy baj! Ezért van ennyi önbizalomhiányos szülő!

Nem az éjszakázás éri meg természetesen, attól én is tropa voltam, meg még ezer más dologtól (a gyerekkel az intenzív osztálytól a majdnem válás miatti fél év egyedülálló anyaságig sok mindent végigcsináltam). Hanem, hogy szeretetet adok és kapok (utóbbi egy kisbabánál inkább csak ösztönös és feltétlen biztonság-keresés persze, aztán jönnek a tudatosabb élmények). Szóval inkább az adokra érdemes koncentrálni és abban meglelni az örömöt. Illetve persze a jutalom az, hogy gyönyörködhetsz abban, ahogy fejlődik és büszke lehetsz rá és magadra, hogy viszonylag de-jó-dolga-van :) Én mindig úgy gondoltam a gyerekeimre, még akkor is, ha most kamaszként a nagyobb néha bunkózik..., hogy örülök, hogy vannak, még annak is, hogy nem tudtam előre, mi vár rám, mert akkor valószínűleg berezelek és nem lennének és tök más ember lennék. És benne van a pakliban, hogy majd az Antarktiszra költözik vagy másképp szakad el tőlem egyszer, neadjisten az örökösöm sem lesz vagy csak nem lesz mit, de szerintem a gyakorló szeretet (és nem az ész nélküli kiszolgálásra vagy a totális önfeladásra gondolok, csak a sima életkornak megfelelő anyai gondoskodásra, kinek milyen stílusban sikerül) is nagyon feltölt önmagában még olyankor, ha nincs rögtön vagy épp jól jönne több visszacsatolás - szóval nekem ezért "éri meg". És ezért nagyon meg kell becsülni a most-ot és minden szakaszt, mert gyorsan elmúlik.

Egyébként ha még friss a babád, hát van, akinél a kötődés csak fokozatosan alakul ki és annyira idegennek érzi az új szerepét, mintha kívülről nézné magát az első hetekben vagy akár hónapokban. De ettől ne ijedj meg, menni fog az, ahogy összecsiszolódtok. És nem kell állandóan kettesben lenni, ha van rá lehetőséged, hívd fel és el a barátnőid, anyukádat... szóval, akik közel állnak hozzád, látogatóba vagy legalább skype-olj velük egy jót - felér egy pszichológussal, mert rájössz, hogy te azért még te maradtál.