Rábízhatom-e a gyerekemre, hogy akar-e járni bölcsődébe?

A 12essel értek egyet, azért ez már abszurd.. és ha meggondolja magát, akkor majd mondod neki, hogy már nem vehetlek ki, te akartál járni? Egyszerűen nem etikus ekkora döntést ruházni egy 2 évesre azon felül, hogy totál elmeháborodottnak kell lennie hozzá, hogy egyáltalán csak felmerüljön benned, hogy egy 2 éves képes döntést hozni az életéről bármilyen szinten. Sokan még nem is beszélnek ebben a korban, időérzékük egyáltalán nincs és nem is fognak fel semmit az egészből.

Aki szeret járni bölcsibe(pl az enyém) annak is volt pár hisztis/rossz napja, vagy mikor úgy kellett berángatnom erővel, aztán már délután nem akart eljönni. Vagy örömmel ment be és közben akart eljönni. Úgy mondanám, hogy 80%ban bejött neki a dolog, vagy épp mikor mentem érte túltette magát az aznapi rosszon..

Egyébként kétévesen kell nekik a bölcsi, ha tudsz valami kislétszámú magánt találj, ahol tipikus gyerekek vannak és rengeteg program, az az ideális.

Egy 2 évesnek ez hatalmas teher, ha ilyen döntést bízol rá. Jó dolog, ha döntési helyzetek elé állítasz egy gyereket és úgy érzi, van kontrollja az élete felett- de a korának megfelelő szituációkban. Melyik játszótérre menne inkább, ha mindkettő ugyanolyan közel van, melyik pulcsit vegye fel, stb. Nem az a kérdés, hogy vegyen-e fel pulcsit, hanem hogy melyiket, érted. A bölcsi meg oviválasztás, iskolakezdés, az még túlságosan nagy teher egy ilyen kicsi gyereknek, nem lehet, nem is szabad rábízni. Akármennyire is ellenkezik egy 2-5 éves, igenis igényli még, hogy vezesd, irányítsd, meghozd a döntéseket helyette. Ha úgy érzi, hogy túl nagy szabadságot kap, az bizonytalanságot kelt benne, megzavarodik, nem tudja, hol a helye a családban, nem tud mihez viszonyulni, és teljesen kezelhetetlen lesz (sokat hisztizik, rengeteget dacol, stb). Neki sem jó ez, akármennyire is jónak tűnik.

Az a legjobb, ha abból indulsz ki, hogy a gyerekek nem akarnak bölcsibe járni. Eleve az ovisoknál is gyakori, hogy még fáj a búcsú reggelente, a 4 évesem már középsős, nem most kezdte, de ma szándékosan levette a kabátját, merthogy meg akar betegedni, hogy ne kelljen oviba mennie és maradhasson velünk itthon. Még úgy is, hogy egyébként szereti az ovit, nagyon jó helye van ott, jól érzi magát, tele van barátokkal, az óvónénik tündérek, stb. A 2 éves húga szeptemberben kezdte a bölcsit, kb 2 hónapig kínszenvedés volt, azóta meg már kb el se tudok tőle köszönni, csak egy színes foltot látok belőle, ahogy beszalad a szobába a többiekhez. Jól érzi ott magát, de nyilván ha tehetné, akkor az egész napját velem töltené még mindkettő. És ez nem is fog megváltozni még nagyon sokáig, egy átlag 6-8 éves is még szívesebben van a szüleivel, mint az iskolában, kb kamaszkorban jön el először az a pillanat, amikor ha választhat, hogy a pajtásaival töltse az időt az iskolában vagy otthon maradjon a szüleivel társasozni vagy mittudomén, akkor a sulit választaná. Vagy ugye, bármit, csak szabaduljon otthonról :D

Aranyszabály, hogy a gyerektől csak akkor kérdezzük meg a véleményét és a választását, ha tényleg el is fogadjuk, amit mond. Ha valóban mindegy, hogy melyik pólót veszi fel és valóban nem számít, hogy melyik játszótérre mentek, melyik járművét viszi (kismotor, futóbicó, roller, akármi), hogy melyik plüssel akar éjszaka aludni, melyik mesét olvassátok el, stb. Ilyenekben lehet és kell is kikérni a véleményét. De itt nagyjából vége is van a gyerekek kompetenciájának, onnantól kezdve szülőnek kell lenni, és neked kell irányítani, különben a szerencsétlen gyerek egy bizonytalan, szorongó valaki lesz, aki azt se tudja, merre van arccal, de úgy érzi, neki a világ összes döntését meg kell hoznia. 2 és 3 és 33 évesen is. Nem szabad ebbe az irányba elmenni, mert senkinek se jó.