Miben nyílvánul meg, egy Down szindrómás baba viselkedése, fejlődése?

Így egy kommentben?

Előre megjósolhatatlan mértékű értelmi fogyaték, ami számos szervi problémával párosul.

Jellemzően szívbetegség, látásprobléma, mozgásfejlődési gubanc (gyakori a hipotón izomzat), etetési nehézségek... stb. Komplex fejlesztést igényelnek és nem lehet tudni, hogy milyen sikert lehet elérni.

Olvasgass:

[link]

De ő csak 1 példa, van súlyosabb is.

Miért lettem lepontozva? Mert nem követelem a halálukat habzó szájjal? De itt a cikk, videó is van:

[link]

4-es, van köztük fotómodell is, de ez alapján mégse mondhatjuk, hogy minden Down szindrómásból fotómodell lesz, vagy igen?

Elenyésző kisebbségük rendelkezik viszonylag magas IQ-val, elenyésző hányaduk fejleszthető az önálló életvitelig, a többi pedig a "dühöngőben" végzi, ha a család már nem tud gondoskodni róla. Ha ezt nem ismered el, hazudsz.

Igen, és?

(Mondod ezt egyébként annak, aki oxigénhiánnyal született gyereket nevel. Pontosan ezért tudom, hogy mivel jár, mindent megteszünk érte, PONT ezért semmiképpen nem vállalnék tudatosan beteg gyereket. Ha ki lehet szürni, szűrjék, nem tartanám neg.

Te pedig örökbe fogadhatod a világ összes beteg gyerekét. Csak addig nagy a szád, amíg nem vagy érintett.)

Egy kis újságnál dolgozom. Lehetőségem volt egy kétoldalas interjút készíteni egy háromgyermekes anyukával, a legkisebb Down-szindrómás. Akit érdekel, rám is írhat üzenetben, PDF-ben el tudom küldeni a cikket, képekkel együtt. Benne leírja egész kálváriájukat azóta, hogy megtudta, baj van a babával. A cikk tavaly készült. Akkor volt a kislány 4 és fél éves.

Néhány idézet az anyukától:

"Az volt a legszörnyűbb, amikor (az orvos) azzal próbált megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, hiszen még időben vagyok, és a babát a törvény szerint nyugodtan elvetethetem. Akkor zavarodottnak éreztem magam, és nagyon féltettem a még meg nem született gyermekem életét. Ráadásul kiderült, hogy kislány, a mi várva várt kislányunk…"

"Nem éreztem sem örömet, sem bánatot, sem haragot, csak mély ürességet és sötétséget, reménytelenséget. De tudtam, hogy ezt az életet nem szakítom meg, és tudta a férjem is!"

"Az orvosok hogy fogadták döntéseteket?

A doktornő például – akihez genetikai vizsgálatok miatt kellett mennünk - kedves volt, sok kérdéssel fordult hozzánk, de ő is azt mondta, ha rosszak lesznek az eredmények, abortuszra kell mennem. Mi megmondtuk, hogy semmi esetre sem, mert ezt a babát úgy fogjuk szeretni, ahogy megszületik. Ő értetlenkedett. Azt mondta, semmi értelme."

Utolsó kérdésem ez volt hozzá és a válasza:

"Ma hogyan tekintesz vissza a Johanna születése előtti időszakra?

...

Amikor megállapították, hogy baj van a babával, nagyon sokszor kellett végighallgatnom, hogy miért kell elvetetnem a gyermeket. Elmondták, hogy megváltoztatja mindennapjainkat, hogy csak szenvedés lesz vele az életünk, mentálisan és talán fizikailag is fogyatékos lesz, soha nem tanul meg beszélni, mindig beteg lesz – pedig Johanna mindeddig alig volt beteg. Azt azonban senki sem mondta el, hogy szép is lehet, hogy kicsi ujjával az állatokra fog mutogatni és hangjukat fogja utánozni. Nem mondták, hogy nevetése majd beragyogja a házat, hogy nagy szemekkel nézi a meséket. Nem mondták azt sem, hogy éjjel kinyújtott kézzel mellém bújik és arcomat fogja simogatni, reggel pedig, amikor felébred, ujjacskáival próbálja meg kinyitni a szemem, hogy végre nézzek már rá…"

Utolsó!

Ez mind szép és jó, az anyaság beteg gyerek mellett is boldogságot tud okozni, rendben.

De amíg egy gyérektől cuki hogy sokat kérdez és visítva mutogat a korának megfelelően, egy 20-30 éves felnőttől már nem annyira.

Márpedig a beteg gyerek is felnő csak épp szellemileg nem.

Egyébként a kérdéstől teljesen elkanyarodtak a válaszok afelé hogy el kell-e vetetni vagy sem. De nem ez volt a kérdés.

Pont erről beszéltem. Egy Down nem feltétlenül lesz olyan, mint egy oxigén hiányos, bárhogy szeretnéd megöletni az összes beteg gyereket. Mondom ezt úgy, hogy oxigénhiányost nevelek ÉN IS!

Én nem adnám oda senkiért és semmiért.