Hölgyek! Akik nem akartatok gyereket és mégis teherbe estetek/szültetek, megbántátok? Milyen anyának lenni?

21 évesen lettem terhes véletlenül, de állandó partnertől.

Az volt a baj, hogy még tanultam és barimra nem értettem a gyerekekhez. Egyszerűen egy mosolynál többet nem tudtam feléjük produkálni és megfogni pláne nem mertem.

Ezért is féltem egész terhesség alatt, hogy mi lesz, ha megszületik, hogyan fogom meg, mit fogok vele kezdeni.

És hihetetlen, de az anyai érzések az első percben előjöttek. Amint megszületett és a kezembe adták, rögtön tudtam mit kell csinálnom.

Életem legjobb döntése volt, hogy akkor nem estem pánikba és a szüleimmel megbeszélve a babát megtartottam. Azóta a fiam 13 éves. Iszonyatos nagy spanok vagyunk. anyámmal nem volt ilyen a kapcsolatom, mint nekem vele.

Én 20 évesen nem akartam gyereket,SŐT eszem ágában sem volt...Mindig úgy képzeltem el az éltemet,hogy csak magam élek,férj és gyerek nélkül...Valahogy nem tudtam elképzelni azt,hogy kisgyerekem van,és nem beszélve arról,hogy iszonyatosan félek a fájdalomtól,így a szülés nálam szóba sem jöhetett..

De 20 évesen terhes lettem.(gyógyszer szedése mellett)

Nem örültem neki,mert a gyermekem apját kedveltem,de nem voltam szerelmes belé..(csak menekülés volt a rossz szülői háztól)Mivel az abortusztól még jobban rettegtem(soha nem voltam,így fogalmam sincs milyen fájdalommal jár,de a képzeletemben elviselhetetlennek gondoltam)ezért úgy gondoltam,hogy lesz ami lesz..

nem voltam aggódó kismama..Nem dohányoztam,nem ittam,semmi káros dolgot nem tettem(mondjuk terhesség előtt sem),de nem csináltam akkora ügyet a terhességből mint ma sok kismama..Jól éreztem magam,élveztem a jó időt,és nőtt a hasam...

Nagy örömömre alig 10 perc alatt könnyedén világra hoztam a fiamat..nem voltak fájdalmaim,ami kevés volt az is inkább kellemetlen érzés,de nem fájdalom..

Hogy megbántam-e??

Nos azt,hogy 20 évesen egy olyan férfinak szültem akit nem szerettem igen...(már régen barátként elváltunk)

De azt,hogy most van egy 18 éves jó képű fiam aki ráadásul tök jó fej,jókat hülyéskedünk,szórakozunk..Akkor nem bántam meg...Bírom nagyon,és tudom,hogy mindig számíthatok rá....Az életem során többször gondoltam rá,hogy mi lenne ha lenne egy lányom is..De inkább nem...valamiért nem vagyok egy anyatípus(nem bírom a gyereksírást,hisztit)így azt sem bánom,hogy csak 1 gyerekem van...(és örülök,hogy már nagy és nem kell etetnem,itatnom.,mert tud magáról gondoskodni)

38/N

Szia!

Én beleesek a MÉG nem akartam gyereket kategóriába...Nem gondolkodtam benne, és félig-meddig becsúszott. Tudtam, hogy a párom rendes ember, ő is sejtette, hogy "baj lehet" a "nem tuti" védekezésből,...amikor kiderült: baba lesz, ő örült a legjobban.

Én meg ott álltam leforrázva, hogy basszus, ez most komoly, én anya leszek?? (Elvetetni nem akartam ) Aztán az uh-ok, (amikor is láttam) a szüléskor odaadott pici pötty, az első szoptatás...Na, mindenért kárpótoltak. Imádom, szeretem , semmiért nem adnám oda:))

Én soha nem akartam gyereket szülni, igazából a gyerekeket sem szerettem soha. El sem tudtam képzelni, hogy egy kisbaba kedvéért lemondjak a kényelmas életemről, tönkretegyem az alakomat és "osztozkodjak" a férjemen...

Amikor először gyanakodtam hogy babát várok és megvettem életem első terhességi tesztjét sírva fakadtam amiért negatív lett. Akkor valami megváltozott, néhány nap múlva a második teszt már pozitív lett; 28 évesen szültem a lányomat. Egy igazi anyatigris lett belőllem. Minden átértékelödött, a kisbabám a világ közepe és én boldogan szolgálom, hihetetlen öröm látni az apját is hogy, mennyire szereti.

Korábban csak legyintettem amikor valaki ilyeneket mondott, arra gondoltam ha már megvan megpróbálja elfogadni a megváltoztathatatlant. Pedig tényleg egy kisbaba az élet legnagyobb ajándéka.