Mikor érezted azt, hogy nem bírod tovább? De tényleg, hogy ennyi eddig vagyok terhelhető? Mit tettél, hogy jobb legyen utána?

Itt első válaszban leírtam

http://www.gyakorikerdesek.hu/gyerekvallalas-neveles__egyeb-..

A fiam 4 hetes volt amikor annyira besokalltam, hogy egész nap a konyhában ültem és hisztérikusan üvöltve sírtam... Soha nem éreztem még annyira rosszul magam mint akkor.

A fiam éjjel nappal 2 óránként evett, tápszeres volt, éjjel kb 3-4 órákat aludtam, nappal nem tudtam, a férjem munka után fél-fél órákra vigyázott a picire amíg én vacsorát csináltam és lezuhanyoztam. Hasfájós volt a kicsi, éjjel röhögött, nappal visított...

Megakartam halni. És ez még csak a 4. hét volt... az utána lévő hetek szintén ilyen rosszak voltak, aztán kb mire fél éves lett a fiam addigra lettem kicsit jobban. Depressziós lettem, állandóan sírtam, megakartam halni, közben ettem, híztam, még rosszabbul éreztem magam, a férjemtől elfordultam, ő állandóan szekált hogy hol van a régi énem, én meg csak sírtam-sírtam...

Aztán mire a fiam 1 éves lett, kikúráltam magam, sok magneb6, vitaminok, a férjem megértő lett és ebből adódóan rengeteget beszélgettünk, kibeszéltem minden fájdalmamat (pl, hogy utálom a fiam, bár csak ne lenne, bár csak visszafordíthatnám az időt) és amint kimondtam őket, szinte el is múltak ezek az érzések. Megerősödtem, rájöttem, hogy az adott problémák amiktől idegösszeroppanást kapok csak átmenetiek, 2 nap múlva már más bajom lesz, ne vegyek mindent olyan komolyan. Most már ha a 2 gyerekem rázendít, vagy elüvöltöm magam és ott hagyom őket vagy leülök közéjük és kiröhögöm a szitut, miközben magamban meg az van, holnap már jobb lesz, csak jöjjön el az este.