Nincs, lehet vagy biztos van összefüggés aközött, hogy engem csecsemőként szinte mindig kiságyban (később járókában) tartottak, szinte csak etetéshez, öltöztetéshez vettek ki? - a többi lent.

Biztosan van.

Én is ugyanígy nőttem fel, sosem símogattak meg, vagy karoltak át, vagyis nincsenek róla emlékeim, nem is volt boldog gyermekkorom.

Anyukám szerint kislányomat ugyanígy kellett volna kiságyban és járókában nevelnem...hát én nem így tettem, szidnak is érte...

Szerintem nincs. Annak idején a legtöbb gyereket így tartották, köztük a tesómat és engem is, és nagyon bújós gyerekek voltunk, én felnőttként is igénylem a testkontaktust, az öcsémről nem tudok nyilatkozni.

Ettől még nem értek egyet ezzel a nevelési módszerrel, de ilyen összefüggés nem hiszem, hogy van.

az utolsóhoz kapcsolódva írnám, ha egyébként nincs semmi hozott hátrány, vagy lelki deformitás és jó a kapcsolat a szülővel akkor kisebb eséllyel alakul ki talán ez a fajta szorongás, vagy elutasítás a testi kapcsolat iránt

szerintem ez hajlam kérdése is, lehet hogy a kérdező csak ennyire emlékszik de az édesanya közönyös vagy depis vagy egyéb érzelmi torzulásait nem tudta felfogni, közeben ezek is hozzájárultak nem csak konkrétan a járókából ki nem vevés

de ezt csak én érzem így hogy több is lehetett a dologban

Szerintem sincs.Én is a kedvenc eslő voltam, állandóan szeretgettek. Ugyanígy vagyok, mint az egyik válaszoló, még a páromtól is idegesít ha az arcomba van. Éjjel sem tudok összebújva aludni. De ez mindig így volt. Még a kamaszkori kirobbanó mindent elsöprő szerelemben sem bírtam ha belép abba a bizonyos közeli szférámba.

Kisfiam is ilyen, az első. Rengeteget volt kézbe baba korában, mindenki imádta (persze most is) de sosem viselte az ölelgetést. Már babakorban nyomta ki magát. Ma sem szereti ha valaki hozzáér.

Hamar jött a második baba nálunk,ma ő nagyon sokat volt kiságyba, járókába. Egyrészt mert nem tudtam minden pillanatban rájuk figyelni és veszélyes lett volna a két gyerek egy helyiségben rács nélkül. Másrészt mert tök jól elvolt. Viszont ő az az igazi bújós, puszilkozós gyerek, nem bírja ha nincs testkontaktus. De picinek is olyan volt, mihelyt kivettem már bújt is, imádta.

Nálunk senkinél nem vált be ez az elméleti összefüggés.

engem anya agyon paszírozott mindig a szeretetével, felnőtten képtelen vagyok emberekhez érni (értsd pl úgy, nem simogatom meg mama kezét, vagy egy barát vállát vigaszul, nem tudok ölelkezni (zavar, hogy olyankor a mellemet kell védeni)meg ilyesmik)

kivéve ha a szerelmemmel vagyok, akkor bújós vagyok nagyon.

* most látom #7-t

ismerek intézetist, kétlem hogy agyonölelgették volna, ő mégis "normális" lett. nem gond neki a szeretet kifejezése.