Rossz anya leszek, ha a három hónapos kisfiamat ma este odaadom az egyik ismerősünknek?

Szerintem pont azért, hogy a Kérdezőék újra KETTEN legyenek otthon... valszeg Kérdező párja - nem alaptalanul - úgy látja, hogy Kérdező folyamatos "készenléti üzemmódban" van a gyerek mellett, és azt akarja, hogy egy estére újra ketten legyenek egymásnak, mindenféle "most ugrani kell" eshetőség nélkül.

Azt gondolom, hogy tökéletesen igaza lehet.

Ezt neked kell eldönteni. Én biztosan nem bíznék másra ilyen pici babát, pláne nem egész éjszakára, ha csak nem vészhelyzetről van szó. Csatlakozom néhány előttem szólóhoz, nem értem, hogy ha ilyen jól alszik, és úgyis csak otthon akartok maradni, akkor miért kell megszabadulni tőle?

Az a véleményem, hogy ha valaki még csak ilyen rövid ideje anya, de már úgy érzi, hogy ki kell iktatni a gyereket ahhoz, hogy jól érezze magát, vagy hogy harmonikus maradjon a kapcsolata, az elkapkodta a gyerekvállalást. Nem hiszem, hogy egy igazán jó, bensőséges, harmonikus kapcsolat rámenne arra, ha nem szabadulnak meg időről időre a gyerektől. Ha erre rámegy egy kapcsolat, akkor ott valami más gond van.

#37, nem egészen erről van szó... van, aki úgy gondolja, hogy a család elsősorban egy demokratikus intézmény kell, hogy legyen, ahol a tagok egyenjogúak, egyenrangúak, egyenértékűek, és ebből következően mindenki időnként favorizált, és mindenkitől elvárható időnként, hogy áldozatot hozzon a család egységéért, 0-119 évig bezárólag.

Mások számára meg a család valamiféle hierarchikus és függőségi rendszer.

Szóval tudod, az az igazság, hogy én gyerek is sokkal szívesebben lennék a Kérdező-féle családban, mint a #10-es válaszadó féle családban. Mert ja, lehet, hogy az kisgyerekkéént több alkalmazkodást várna tőlem, de a tapasztalat szerint később bőségesen visszajön azzal, hogy kimarad a "nezzeg éééén feláldoztam ÉRTED az életem, bezzeg te..." című ótvar szennyes és velejéig aljas elvárás-halmaz, csakúgy, mit a 18 évesen is kisgyerekként kezelés, mert aki nem hajlandó tőlem függeni, az sokkal kisebb esélyben fog akarni függőségben tartani.

Szóval bocsi, pontozhattok triplanullára is, de én akkoris teljesen egyértelműen egy demokratikusan működő, egyenjogú és egyenértékű családra szavazok.... már csak azért is, mert volt részem az ellenkezőjében, a "bezzeg én feláldoztam érted az életem" mocsokban - sajnos.

És igen, egy ilyen családba tökéletesen belefér az, hogy időnként a gyerek hoz áldozatot a szülőkért, pl. azzal, hogy elvan máshol, hagyja kikapcsolódni őket. Nem korlátozza a szüleit abban, hogy legyen magánéletük, és később majd joggal elvárhatja, hogy a szülei se korlátozzák az ő magánéletét. Ilyesmi...

Szóval bocsi, de én azt gondolom, hogy egy gyerek számára általában a létezhető legnagyobb sorscsapás a "vigyázzba vágva állni mellette, várva, hogy törődhess vele," típusú anyuci. Újra, a GYEREK számára. (a férj legfeljebb hamar lepattan, és keres mást, a gyerek nem tud, az kiszolgáltatott marad)

Szóval, irigylem a Kérdező gyerekét, no:)))

Furcsa, amit mondasz, mert én is a demokratikusan működő családmodellt favorizálom, ahol mindenki egyenlő. De úgy látszik teljesen mást értünk ez alatt. Én ez alatt azt értem, hogy nálunk nem hierarchikus a család, mindenki egyenlő, mindenki teljes jogú családtag, azzal együtt természetesen, hogy mi szülők hozzuk a szabályokat a gyerek számára, de nem azért, mert mi többek vagyunk, hanem mert idősebbek vagyunk, nekünk van élettapasztalatunk és felelősséget kell vállalnunk a gyerekünkért. De mi, szülők, nem vagyunk valamiféle istenség, nem vagyunk fölérendeltek, nincs olyan, hogy "ezt csinálod mert én azt mondtam".

Viszont mivel mi akartunk gyereket, nem ő kérte, hogy megszülethessen, ezért kutya kötelességünk megfelelően gondoskodni róla (hiszen pontosan ezt akartuk, ezért vállaltunk gyereket). És a megfelelő gondoskodáshoz szerintem hozzátartozik az is, hogy egy pici babától még nem várjuk el, hogy "áldozatokat hozzon", mivel ő még azt sem tudja, hogy mi az. Ha otthagyjuk éjszakára, és esetleg megijed, mert nincs ott anya/apa, akkor nem fogja érteni, hogy neki most áldozatot kell hozni, mert anya és apa csak úgy tudja jól érezni magát, ha ő eliminálva van, ő csak azt érzékeli, hogy a számára a világot jelentő szülők egyszerűen eltűntek, és számára nagyon ijesztő lehet ez az érzés.

Egyetértek veled, hogy a bezzegelés, mártírkodás, lelki terror van olyan rossz, mint amikor önző módon nem foglalkozunk a gyerek igényeivel, de ne általánosíts. Nem mindenki csinálja ezt, aki babakorban megadta a gyerekének azt, amire szüksége volt. Én például egyáltalán nem érzem magam mártírnak, boldog nosztalgiával tekintek vissza a babakorra. Nem sínylette meg a kapcsolatunk ezt az időszakot, a férjem mindenből kivette a részét, rengeteget foglalkozott (és természetesen foglalkozik most is) a gyerekkel, és tudtunk eleget kettesben lenni, amikor a baba aludt. Kb másfél éves koráig nem nagyon bíztuk másra (csak ha muszáj volt valami elintéznivaló miatt, akkor is max 1 órára). És én egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, és biztos vagyok benne, hogy később sem fogom ezt a szemére hányni, ugyanis senki nem kényszerített, én akartam gyereket, tudtam (nagyjából), hogy mivel jár ez, és szívesen tettem, amit tettem, mert a gyerekem már most bőven meghálálta a törődést.