Mikor babátokat hazahoztátok, első napon mit éreztetek mire gondoltatok? Nyugodtak voltatok e a férjetek hogy viselte?

Örültem, hogy végre itthon vagyunk a saját ágyunkban, és saját szobánkban. Nem féltem a gondozástól, talán csak a felelősség tudat volt az ami hirtelen megnőtt, és kissé nyomássá vált bennem, de hamar elmúlt. Aludni nem tudtam, mert olyan szép volt akkor is, hogy feszt néztem és nem tudtam betelni vele, így aludni sem....

Az esti fürdetés miatt kicsit "féltem", vagy tartottam, de csak a rutintalanság miatt. Szerencsém volt, jól szopott, volt bőven tejem, így nem kellett parázni. Meg mi kértük a családot férjemmel, hogy két hétig ne zargasson senki, had szokjunk össze, férjem addig szabin volt.

Szeritnem aki nem fél, az fel sem fogja, hogy mi történt...

Nekünk húzós volt, mert mindjárt jött a védőnő a dokival, a pelenka még ki sem volt bontva, a szomszéd is már itt volt babalátogatóba, azt sem tudtam hol áll a fejem, a laksában szanaszét a bőrőndjeim, férjem rohant kiváltani a recepteket...szóval mozgalmas volt.

Esténként mindig elkapott a sírás, hogy itt egy élet, akiért én felelek. Mi van, ha nem veszem észre, hogy éhes? Vagy ha fázik, mert nem öltöztetem fel rendesen? Szóval sok kérdés, bizonytalanság van, de ezek elmúlnak idővel. Aztán csak nézed, és azért sírsz, mert itt egy lény, aki benned nőtt, és most rád néz a szép szemeivel, és ez már mindig így lesz...

Egy csoda.)

Olyan jó volt végre otthon lenni, nagyon utáltam már a kórházat (pedig csak 3 nap volt). Jó volt, hogy együtt vagyunk hárman, mindenkit kitiltottam az első héten (se barátnő, se nagyszülő, se senki nem jöhetett). Minden olyan természetes volt, valahogy úgy ment minden, mintha mindig ezt csináltuk volna, fürdetés, szoptatás, stb.

Nekem nagyon szép emlék.