Anyukák! Ti ezt eltudnátok felejteni a férjeteknek?

Valószínűleg sosem felejteném el neki.

De az igaz lehet, hogy úgy bepánikolt, hogy ez csúszott ki a száján.

Na, a lényeg: beszéljetek róla, biztos ő is hamar kiheveri a sokkot! :)

Együtt is éltek, nem? Akkor az elég komoly kapcsolat ahhoz, hogy egy nem várt baba ne tegye tönkre!

Nem felejteném el neki, de megpróbálnám vele. Viszont felkészülnék arra az esetre is, hogy esetleg egyedül is maradhatok.

Én fiatalon elvetettem egy babát és évekig kísétett a dolog. Mindaddig amíg újra terhes nem lettem és megszületett az én gyönyörű kislányom.

Az abortusz nem egy olyan döntés, hogy ,,húzok-e gumit vagy sem" ezt egy férfi nem értheti meg. Engem annyira megviselt, hogy az első 2 év után bírtam csak róla beszélni és utána milliószor gondoltam arra, hogy bár meghalnék annira utáltam magam miatta. Gyógyszereket vettem be meg hasonló dolgok... nagyon nagy önvád és szégyen volt bennem és, ha csak nem ütöttem ki magam altatóval nem volt olyan éjszaka, hogy ne kísértett volna... Folyamatosan az kavargott a fejemben, hogy milyen lenne, hogy hasonlítana-e rám ...aztán meg bűntudatom volt, hogy erre gondolok önző módon miközben arra kéne, hogy engedélyt adtam, hogy megöljék. Még a műtét előtt is az ajtónál várakozva a tolókocsiban is a hasamat simogatva bőgtem, hogy nagyon sajnálom...

Ma már bevallom, hogy nem godnolok rá szinte sose. A kislányom vissza adta azt a darabkát amit kiszakítottak belőlem.

Nem kívánom ezt az érzést neked. Ráadásul, ha megteszed biztos vagyok benne, hogy a párodat fogod hibáztatni és emiatt előbb utóbb szét fogtok menni.

Én mindenképpen megtartanám, mert tudom milyen, ha nem... Adnék egy esélyt az apának, hogy apaként viselkedhessen. De tudatosan felkészülnék arra érzelmileg is, hogy elhagyhat.