Éreztetek így nem sokkal a szülés után? Miért lehet ez?

Egy jó pszichológus nem ártana, igen. Talán fél, hogy nem felel meg és ez elől menekül, talán depresszió, akármi lehet. Szakember segítségére van szüksége és olyan barátokra, akik őszinték vele, és megmondják neki, hogy nem normális a reakciója, és ezzel kezdeni kell valamit!

Én is ismerek ilyet,de nem tudom,hogy mennyi ideig próbálkoztak. A nő, amióta hazamentek a kórházból, mindig másra bízza a gyerekét,ilyen-olyan ürüggyel. Házasok,tervezett baba. Nem tudom megérteni,hogy egy ilyen kicsit,akinek a szíve a szíved alatt dobogott 9 hónapig,hogy lehet már az elején unni... nekem ez furcsa,hogy valakinek úgymond "nem kell" a gyereke. És ő is hasonló (az ismerősöm),mint a te barátnőd. Császárral szült,mondták naki,hogy egyen sok levest,fejjen,hogy beinduljon a tej.. Á,ő nem,nem szereti a levest. Terhesen nem evett húst,mert ő azt sem szereti,csak ilyen egészségtelen sz.rokat. Hát,mindenki más. Nem tudok mit tanácsolni Neked azon kívül,hogy véleményem szerint a nőnek egy pszichologusra van szüksége.

Én is így voltam. 1 évet próbálkoztunk, nehezen jött össze, veszélyeztetett terhes voltam. A szülésem csodálatos volt, fájdalommentes, császárral szültem, hamar felépültem. Aztán jött amire álmomban sem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz: a szoptatás körüli mizéria, az éjszakázások, a sírás és főleg az egyedüllét, hogy nincs kihez szólni, ha a férjem hazajött egyfolytában piszkáltam: irigyeltem, hogy ő mehet, még arra is hogy dolgozni. Akkor úgy éreztem, ez nem nekem való, nem tudok mit kezdeni ez üvöltő gyerekemmel, a van tej nincs tej kérdéssel, ha anyukám mondott bármit őt is leüvöltöttem. Szóval a környeztem büntettem de rendesen. A fiamat maximálisan elláttam, de azt hittem belebolondulok az első 3 hónapba és azt mondtam, ha 1 éves lesz, visszamegyek dolgozni. Aztán kezdett könnyebb lenni, beindult a tejcsi (persze vért izzadtam, majdnem feladtam, de segített egy szopis tanácsadó) , kezdett napirendünk lenni, el mertem indulni bárhová kocsival is a fiammal és 6 hónapos korára rendeződtek a dolgok. Most 10 hónapos, már nem akarok visszamenni, tutira volt egy adag depresszió a dologban. Én megértem, nem vagyunk egyformák. Én is úgy gondoltam, hogy az első 3 hónap szenvedésénél bármi jobb, csak ne kelljen ezt csinálnom. Emiatt nem merek 2. babát vállalni, sem én, sem a férjem nem bírnánk ki még egy ilyen időszakot, nem beszélve a fiamról, akit mindennél jobban szeretek, nem tenném ki őket ennek még egyszer, nekem nagyon nehéz volt.

Huh,kedves utolsó válaszoló, mintha csak magamat olvasnám. Pont ebben a cipőben járok én is. A minap jutott eszembe,hogy lehet ennek hormonális oka van, és depresszió is lehet. Persze "annyira" nem súlyos, mert a babát én is maximálisan ellátom,szeretem is, csak az érzések nem olyanok mint kellene. Én is a környezetemre zúdítom,hogy nekik minden a régi én meg "robotolok".Akkor van kiút, az idő, és türelem. Már azt hittem csak én vagyok egyedül ezzel az érzéssel. És másnap meg bűntudatom van,amiért kiállhatatlan vagyok...a fáradtságra fogtam.... Nemsoká 2 hónaposak leszünk