Miért hallom egyre többször, hogy egy anyuka nem bírja a bezártságot? Inkább menne vissza dolgozni, menne bulizni, ide-oda.

Amíg nem szülsz, nem tudod beleélni magad a helyzetbe, csak elképzelni, de az nem ugyanaz.

Igenis agyilag fárasztó és monoton egész nap csak a pelenkázás, etetés, játék körforgásában élni és az összes kommunikációd kimerül abban, hogy Hinta-palintát dalolsz, meg hülye hangokat utánozol, hogy nevettesd a gyermeked.

Ez nem elítélendő, hanem normális reakció.

Ráadásul akik egyedül nevelik a gyerekük segítség nélkül, azoknak még rosszabb.

Én is így élek, szeretem a lányom, de olyan felszabadító, mikor hétvégente 1-2 órára el tudok szabadulni sétálni, míg a nagyi vigyáz rá.

Szerintem ez sok mindentől függhet.

Nem mindenkinek van lehetősége jönni-menni a gyerekkel. A "jó barátok" hamar eltűnnek, férj sokáig dolgozik, otthon aztán a sok munkára hivatkozva nem csinál semmit a számítógépezésen kívül, de elvárja, hogy csend, rend tisztaság legyen körülötte. Nincs akivel normális felnőtt társalgást lehetne folytatni. A gyerek nehezebb eset, sokat sír, össze-vissza alszik, egy másodpercig nincs el egyedül stb.

Anyuka korábban aktív életet élt, most meg a lakás-posta-abc között ingázik. Értékelhető segítsége nincs.

Hamar bele lehet fáradni.

Tényleg csak akkor tudja valaki, ha van gyereke. Addig elvek vannak és álmok, aztán a gyerkőc és a valóság.

Fájdalommentes szülésem volt, császár, hipp-hopp felépültem, ha nehezen is, de tudok szoptatni, 9 hónapos. DE: az első 3 hónap maga volt a pokol. Segítségem semmi, 2 hétig anyum itt volt. Pont. Utána ketten, apa ugye dolgozik. 2 nap után sírva hívtam anyukámat menjen gyes-re én ezt nem bírom, visszamegyek dolgozni. Ahogy írták, totálisan borul az addigi életed az első hónapokban: akkor eszel, iszol, wc-zel, amikor a gyerek hagyja, egy büdös nagy hazugság az, hogy életed legszebb időszaka. A frászt. Csak idővel felejt az ember. Ha ezt így vázolná valaki, milyen valójában, a fájó seb, a sajgó égő mellbimbó, tocsogsz a tejben, a gyerkőc nyakig kakás, az alakodról nem beszélve és ha még egy sírós, nem alvó hasfájós baba is, na az az anyuka hazudik, akinek a fejében nem fordul meg, hogy valójában ezt akartam????? Aztán jön a következő 3 hónap, amikor még nehéz, de már látod, hogy vannak visszajelzések, kezd kinyílni az értelme, picit könnyebb. Nálam a 6 hónap volt a vízválasztó, addig alig vártam, hogy 1 éves legyen és visszamehessek dolgozni. Nem bulizni, dolgozni. A mai napig hiányzik, a munkám volt az életem. Most már nem mennék vissza 2 éves kora előtt, de tesó nem lesz, az biztos. Nem tudnám még 1x végigcsinálni. 32 voltam, amikor szültem, 8 év házasság után, középvezetőként jöttem el, veszélyeztetett terhes voltam, júliusban szültem előtte a nagy pocak és a vizesedés miatt nem tudtam már menni, ahova kedvem lett volna, gyerkőccel meg 40 fokban megint csak nem.....Örülök, hogy eltelt az a 6 hónap, szerintem volt egy kis szülési depresszióm is, utáltam mindent és mindenkit, a fiamat kötelességből elláttam, mert tudtam fejben, hogy neki én kellek és igyekeztem legyőzni a kötelességtudatot és az érzéseimre figyelni. Kőkemény volt. Ez az állapot bárkinél előfordulhat, kevés köze van ahhoz, hogy akarsz-e ilyen lenni vagy sem. Mivel igény szerint szopizik a mai napig, nem tudtam senkire itt hagyni, mert a cici végén nem mindegy kiáll, ellenben a cumisüveggel. 4 hónapos volt, amikor esténként 1-1 órára el tudtam ugrani: vásárolni, szolizni, tornázni vagy csak sétálni, hogy szellőztessem a fejem és így tudja normálisan végig csinálni még 1 napot. Tény, nem volt korábban kapcsolatom pici gyerekekkel, fogalmam sem volt, mit is kell velük csinálni, de gondoltam eddig is mindent megoldottam, majd ezt is. Pedig képzeld csak el, és ne nézd le ezeket az anyukákat, nem biztos, hogy csak rajtuk múlik.

Szerintem azért hallod egyre több embertől, mert egyre kevésbé elítélendő már, hogy az anyuka nem lesz attól a legboldogabb a világon, hogy otthon ülhet a kisbabájával. Többen fel merik vállalni (akár maguk előtt is!) az igényeiket.

Én egyébként egyáltalán nem éreztem magam bezárva, amíg egy megyeszékhely központjában éltünk, pláza öt percre, ahol dolgozik a tesóm, így az mindennapos uticél; pezsgő belváros stb. Aztán elköltöztünk külföldre. Falu, csend, nyugalom, szép nagy ház, udvar. Én meg majd' megbolondulok. Sehol egy ember az utcákon, ha elsétálunk az egyetlen boltig, akkor kb. vagy találkozunk egy-két emberrel, vagy annyival sem. Pedig még a családunk is nagy itt (férjem családja), két sógornő családostul ebben a faluban él. Mégis nagyon bezárva érzem magam. Nem bírom megszokni, hogy nem látok embereket, ha kiteszem a lábam. Hiányzik a városi élet. És igen, lehet, hogy nem hiányozna ennyire, ha legalább dolgozni eljár(hat)nék.

kulfoldon elek, semmi segitsegem. Az elso babaval egy faluban eltunk. Ha setalni is mentunk, csak oregekkel talalkoztam. Lanyom nagyon siros volt, rengeteget ejszakaztam. teljesen depis voltam, foleg hogy van hogy napokig nem latjuk a ferjemet.

Azota megszuletett a masodik lanyom is (4 honaopos). Elkoltoztunk, kozel a varos. Ha csak a napi bevasarlast is kell inteznem, legalabb latok embereket magam korul. Nagyon sokat szamit lelkileg. Minden nap 5-kor kelek, mire megetetem a kicsit, mar keltenem kell a 4 evesemet.

Van hogy 9-ig ki van takaritva es meg van fozve. Na ilyenkor irany a varos (szep ruhaban, kifestve stb). MAsodik lanyom egy angyal.

Azért kérdező, mint írtad, neked is átfutott az agyadon, a kiírt kérdésben még nem így írtad. Én nagyon örülök, hogy nem adtam fel a szoptatást. Ennek is megvan az előnye, remélem főleg a gyerkőc részére, de a körülöttem lévő kismamák, akiknek tápszeres a babájuk, sokkal mobilabbak: könnyebben tudják apára/mamára hagyni a gyerkőcöt. Őszinte leszek én ezt irigylem tőlük sokszor. Ugyanakkor nincs annál szebb, amikor reggel arcsimogatással ébreszt, hozzám bújik átkarolva a vállam, reggeli szopizás és bohóckodás még az ágyban. De tény, hogy az első 3 hónap miatt tényleg nem bírnám még egyszer, főleg, hogy Ő már nagyobbacska lenne és vele is kellene foglalkoznom.

Szóval, azért mint látod, sok anyukába megfordul a gondolat, még benned is!

Azért szerintem ne írjatok le olyat, hogy aki azt mondja, hogy ez volt élete legboldogabb időszaka, az hazudik.

Mert én bizony így érzem, annak ellenére, hogy természetesen nekem sem volt könnyű.

De nekem nem hiányzik a nyüzsgés, az állandó rohanás, a jópofizás, én igenis élvezem ezt a nyugodt, meghitt életmódot, amiben azóta élek, mióta megszületett a kisfiam.

Nem muszáj elhinni, de akkor is így van :)