Akinek nem sok segítsége volt, és a férje is rengeteget dolgozott - vállaltatok második babát?

Nem akarok panaszkodni, nincs nehéz természetű lányom, valahogy mégis bénának érzem magam vele. Nehezen találok ki neki játékokat, úgy érzem, hogy unatkozik néha mellettem. Rettentően szeretem, és ezért bánt, hogy ilyen esetlen vagyok.

A legrosszabb számomra az, hogy ezt a kiscsajt direkt azért vállaltuk most, mert a férjem itthonról dolgozott, és tudtam magamról, hogy egyedül baromi béna vagyok a hétköznapokban - bébiszitteltem egyetem alatt néhányszor. Most a helyzet megváltozott, már nincs itthon - amiért szintén nem panaszkodom, hiszen nagyon jó állása van, ami ritka. Édesanyámék, ő szülei sem jönnek át soha, a testvéreink sem, tényleg minden nap egyedül vagyok. Barátnő, ismerős sincs a környéken, szó szerint van nap, hogy a Manó gügyögésén kívül nem hallok semmit, főleg, ha a férjem ügyel. Néha azt érzem, hogy bedilizek...

Néha vágynék még babára, a terhességre, a szülésre, meg szuperek a vicces, mókás, tündéri percek, hiszen valójában a kislányom is egy tündér, bánt is, hogy ez felmerül bennem, de sokszor azt érzem, hogy ép ésszel ebbe nem tudok többé belevágni.

Mivel minden rokonunk 10 percre lakik maximum, különösen bánt, hogy senki nem néz felénk. Ha meg igen, akkor sem igazán beszélgetnek velem, csak a Picihez gügyögnek. Ami oké, hiszen cuki stb. de rám vajon miért nem kíváncsiak...? Van, aki már egyenesen úgy hív fel, hogy köszönés helyett azt kérdezi, hogy hogy van a kislány, és amikor beszámolok, már teszi is le.

Ha nem lennének ilyen közel akkor érteném, persze, de így... (Én sem tudok menni, mert az autót viszi a férjem reggel, és az a 10 perc autóval 10 perc.)

Szóval baromira szomorú tudok lenni amiatt, hogy senki, de senki nem néz felénk soha. Múltkor írta egy kérdező, hogy besurrant hozzájuk az anyósa, amíg ő pihent, és ez mennyire felháborította - tragikus, de én már ennek is örülnék.