Hogyan szoktassam a kiságyába a 2 hónaposomat, ha az utóbbi 1-2 hétben csak a mi ágyunkban volt hajlandó aludni éjjel (nappal pedig szinte csak kézben, vagy nagy ritkán babakocsiban)? (Nem kell mondani, tudom, hogy mi rontottuk el. )

Várd meg míg elég mélyen alszik (kb. 20 perc), utána tedd be a kiságyba.

Biztosan le fognak pontozni, de nem minden baba tud egyedül elaludni!

Volt egy riport, egy többgyerekes anyukával, ő mondta, hogy az összes gyereke máshogy aludt el :) Volt amelyiket ringatni kellett, volt amelyik tök egyedül, volt aki szopi közben.

Olyan hamar megnőnek, nemsokára már "túl nagyok" lesznek a bújáshoz...

Nem, nem te rontottad el, nem vagy rossz anya!

Egyszerűen csak felismerted a kisbabád igényeit.

Ő a testközelséget szereti, a hideg és számára óriási és rideg kiságyat pedig nem bírja. Érzékenyebb baba, de sok más pici is ilyen.

Nos az én első gyermekem egyedül elaludt és eljátszott a kezdetektől (most 25 hónapos, de már rég külön szobában junior ágyon alszik), nem volt ilyen jellegű "gond" vele, de a második bőven bepótolta.

Napközben, ha nincs kézben vagy nincs szórakoztatva, akkor torka szakadtából sír, éjszaka is, ha nem velünk alszik, /természetesen cicin alszik el/.

Az elejétől próbáltam kiságyba szoktatni, de nem megy, mert ha el is alszik ott, éjfél tájban már nem lehet oda visszatenni, vagy virrasztunk reggelig.

jó tanulólecke volt az első 1 hónap, amíg egy percet nem pihentünk mellette.

Szerintem nem kell erőltetni semmit, majd megérik arra is, hogy egyedül tudjon aludni, én nem fogom siettetni, nem érdekel mit ír a tankönyv, vagy hogy szörnyűlködik a védőnő!

Az én picim most lesz 6 hónapos,1 éves kora alatt biztos nem lesz hajlandó "leválni" rólam, de ez nem baj, minden baba más!

Majd, ha kinyílik számukra jobban a világ és az értelmük is tisztul, el fogják hagyni ezt a nagy ragaszkodást legkésőbb 2 éves korra!

Én pedig engedni fogom a kicsit is önállósodni, de a saját ütemében...

Van aki a sírni hagyást javasolja, de én nem bírom... Szóval türelem. Vagy beteszed a kiságyba, és ott maradsz vele. Közben mondjuk fogod a kezét, simogatod az arcát, dúdolsz neki.

Mi is elrontottuk, de aggódj. Először csak velem volt hajlandó elaludni, utána napközben csak babakocsiban, este csak akkor, ha az apja simogatta a fejét, majd egy este úgy döntött, hogy csak és kizárólag babakocsiban... Utána visszük be az ágyába. Viszont ha valami miatt felébred éjszaka, elég ha visszafektetem, és akkor el tud aludni egyedül... 2 napja ez a legújabb őrület, felébred, sír mint akit nyúznak, kiveszem, megnyugtatom, vissza a kiságyba, ha kell kap egy kis teát.

Ne aggódj, nem fog örökre ott maradni a ti ágyatokba. :)

Nem rontottad el:)!

Egy ekkora babának éjjel is szüksége van arra, hogy biztonságban legyen, neki ez egyenlő a szülei közelségével:).

"Tévhit, hogy az elalvás körülményeitől függ az éjszaka átalvása: ha ez igaz lenne, akkor nem vándorolna át éjszaka a szülői ágyba olyan sok, amúgy már teljesen magától elalvó kisgyerek. Sokkal inkább igaz, hogy a csecsemők, gyerekek a szülői jelenlét, a testkontaktus nyújtotta biztonságérzetet keresik. Az emberi faj utódgondozása a folyamatos kapcsolaton alapul – éjjel és nappal is. Elég sokáig a folyamatos szülői jelenlét biztosítja a kisgyerek életben maradását.(...) "innen: [link]

Meg fog érni a külön szobában való alvásra, akkor, amikor már ésszel tudni fogja, hogy az, hogy anya nincs ott, nem jelenti azt, hogy örökre eltűnt:).

Szerintem sem rontottad el és ne aggódj, ha most veled is alszik az első pár hónapban, egyszer kiköltözik :)

A mi lányunk épp most, 21 hónaposan döntött úgy, hogy a kiságy lesz az ő ágya, eddig pedig mindig velünk aludt. Lassan 3 hete már, hogy együtt vettünk ágyneműt, lepedőt neki, amit segített (...) felhúzni, betehetett annyi játékot, amennyit csak szeretett volna és aztán bemászott és ott is maradt :)

(Zárójelben a sírni hagyásról, nem kritika, információ, amivel szabadon gazdálkodhat, aki hozzájut.

""z alvástréningen átesett babák stresszhormonszintje még akkor is igen magas, amikor már látszólag nyugodtan alszanak, vagyis a szülők szerint "megtanultak aludni". Az alvástréning első napjaiban még a szülő is érzékeli, hogy a baba stresszt él át, hiszen a kicsi kitartóan sír a rácsos ágyban. A harmadik-negyedik napon a legtöbb kisbaba már csak rövid ideig tűnik nyugtalannak, majd álomba merül. Ma már, amikor a gyerek megzavarása nélkül is mérhető az egyik stresszhormon (a kortizol) szintje, több kutatás is indult a területen. Így azt is megtudhattuk, hogy a sírás után elalvó csecsemők kortizolszintje továbbra is magas marad, vagyis magas szintű élettani szorongás élnek át, ám az alvástréning hatása elnyomja a szorongás természetes jeleit. Úgy tűnik, a baba nyugodtan alszik. Hogy a tartósan magas kortizolszint milyen hatással van a csecsemő idegrendszerére, egyelőre nem tudjuk biztosan. Ám egyre több adat erősíti meg, hogy azoknak, akiknek csecsemőkorukban magas volt a kortizolszintjük, felnőttkorukban is problémájuk adódik a stressztűrő képességükkel." innen: [link]

"a kortizol nevű stresszhormon még napokkal az elcsendesedés után is dolgozik a sírós babában. Más szóval a gyerek továbbra is boldogtalan, csak „megtanulta” a dolgot kontrollálni, vagyis nem „szól” róla.(...)Ez azt jelenti, hogy a babák nem tanulták meg, hogyan tudnák kifejezésre juttatni félelmüket és diszkomfort érzetüket, a probléma megoldását csak elfedte az altatás." innen: [link]

"Ha egy kisbabát letesznek, és nem veszik fel, amikor sír, azzal azt tanítják neki, hogy ő nem fontos, a jelzései sem fontosak, nem érdekesek és egyáltalán nem érdemes szólnia, ha valami baja van. Azt hiszem világos, hogy ez hova vezethet. Valóban megtanulja a kicsik nagy része néhány nap alatt az új „rendet”, a kérdés az, hogy valóban ez-e a cél. Sok szülő értetlenül áll később a két-három, vagy hat-nyolc, tizenkét-tizenhat éves gyermeke ellenszenve, idegensége és agresszivitása előtt. Sajnos a szülők nem hozzák összefüggésbe azt, ami pedig nyilvánvaló. Ahol hiányzik a csecsemőkori ősbizalom, ahol nem alakul egészségesen a kötődés, ott bizony később is nehézségekre lehet számítani. A korai kötődésnek nevezett kapcsolat ugyanis éppen az első években épül ki a gyermek és gondozója (édesanyja/édesapja) között. Minél többször kap jelzéseire, éjjel és nappal egyaránt, megfelelő választ, minél inkább kielégítik alapvető szükségleteit, annál inkább biztonságban érzi magát, annál inkább lesz bizalommal a külvilág és gondozói felé.(...)" innen: [link]

"Hogyan helyes tehát? Minden esetben azonnal fel kell venni a síró csecsemőt, vagy akár várhatunk is olykor? Erre, sajnos, nincs egyértelmű válasz. Érdemes azonban végiggondolni néhány dolgot, mielőtt kialakítjuk a saját stratégiánkat.

Dr. Sears amerikai gyermekgyógyász professzor, a La Leche Liga tudományos tanácsadója és nagycsaládos apa külön könyvet szentelt a nagyobb törődést igénylő - többemberes - kisbabáknak és szüleiknek. (Sajnos magyarul még nem olvasható.) Sears kiemeli a biológiai kapcsolat szerepét. Tudniillik sem a védőnő, sem a gyermekorvos, és egyetlen szakértő vérében sem indul el a hormonképződés, amikor meghallják a síró gyereket. "Nincs még egy ehhez fogható hang a világon, amely olyan erős érzelmeket váltana ki az édesanyákból, mint a sírás. Az apák füléhez könnyebben eljut az a tanács, hogy hagyják sírni a gyereket, mert bennük nem indul el ez a biológiai reakció" - írja.

A sírás nem egyszerűen zaj, hanem a csecsemő valamilyen szükségletének jelzése, állítja a professzor. A kisbaba számára ebben az életkorban ez az egyetlen kommunikációs eszköz. Csak így tudja "elmondani", hogy valami nincs rendben. Nagyon fontos, hogy "gondozója" jól értse a jelzéseit, csak ebben az esetben ismeri fel, hogy mit kell tennie. Sears szerint éppen ezért a sírásnak "hatékonynak" kell lennie. Elég sürgetőnek ahhoz, hogy kiváltsa az édesanyából, illetve a gondozóból a gyerek megnyugtatásához szükséges reakciót. De mégsem olyan erősnek, hogy úgy érezzék, tehetetlenek, és végül magára hagyják a kicsit. A folyamatosan síró baba ugyan kezdetben erős érzelmeket válthat ki a szülőkből, később azonban annyira nyugtalanítóvá válhat, hogy egyszerre nem tudnak mit kezdeni vele. Amikor ez történik, az a szülő-gyerek kapcsolat zavarára utaló fontos jel.

Teljesen természetes, ha olykor úgy érezzük, elegünk van, és nem segítünk azonnal a gyereken. Ez egyfajta egészséges önvédelem. De ha már tehetetlennek érezzük magunkat bömbölő csecsemőnk mellett, akkor érdemes szakemberhez fordulni.(...)- Nagyon egyéni, hogy melyik édesanya meddig képes szorongás nélkül sírni hagyni újszülött csecsemőjét. A kisbaba még nem tudja szabályozni az érzéseit és indulatait, azt később a szüleitől tanulja meg. Amikor sírni kezd, ezeket az elmei erejű indulatokat, feszültségeket mozgatja meg az anyában is, ezért lehet ez a "zaj" ennyire sürgető és nyugtalanító - vallja Halász Anna, az Ego Klinika pszichológusa. Még a leghiggadtabb nőket is pánikba ejtheti a kicsi sírása. A mamák ösztönösen érzik, hogy gyerekük az idő előrehaladtával egyre több frusztrációt bír ki (amikor a vágyai, szükségletei nem elégülnek ki rögtön), sőt egészséges fejlődése érdekében szüksége is van bizonyos korlátokra.

Nagyon nehéz azonban megmondani, mi az elégséges, hol van a határ. Azt régóta tudjuk, hogy a hosszan tartó elkülönítés - amikor a csecsemő és édesanyja nem lehetnek együtt - mennyire káros. Nagyon romboló volt régen az a kórházi gyakorlat is, hogy a kicsikkel nem lehettek együtt a szüleik, például egy mandulaműtét idején (amely akkoriban ötnapos kórházi kezelést jelentett). A lélektani következmény egyértelmű: a gyerek kötődési képességei sérülnek. Felnőttkorára kapcsolatai nem lesznek tartósak és kiegyensúlyozottak, érzelmei pedig szélsőségessé válnak, indulatos és agresszív lesz. Az elkülönítés azonban nemcsak a gyerek idősebb korában okozhat lelki sérülést, hanem már rögtön a születése után is. Mi, felnőttek azt gondoljuk, olyan kicsi még, hogy biztosan nem fog emlékezni arra, mi történt vele újszülöttkorában. Holott minél kisebb a gyerek, annál hamarabb eshet apátiába. Valóban nem emlékezik még a szó köznapi értelmében, de viselkedését az átélt élmények megváltoztathatják, kiábrándultabb lehet, gondozóinak hosszan tartó hiánya érzelmi elszegényedést válthat ki.(...)az a felfogás, hogy a gyereket azonnal fel kell venni, az édesanyában bűntudatot gerjeszthet, mert erre a körülmények, a testvérek, a háztartási teendők miatt nem lehet mindig képes. Ha azonban a bűntudat a legfontosabb oka annak, hogy a gyereket felvesszük és megvigasztaljuk, akkor nem találtuk meg a sírás igazi okát. A bűntudat mögött sokszor tudattalan harag áll, haragszunk a gyerekre azért, mert a saját vágyaink tökéletesen háttérbe szorultak. Ilyenkor igyekszünk tudatosítani az édesanyákban ezt az érzést. Segíteni próbálunk érdekeik és igényeik összeegyeztetésében, de végül is együtt kell megoldást találniuk. Nyugtalanságunkat, fáradságunkat gyakran tudattalanul is közvetítjük. Nemrégiben járt nálam egy édesanya - meséli a pszichológus -, aki sírósnak hitt gyerekét hozta el hozzánk. Beszélgettünk, és a kicsi egyszerre valamiért fölsírt, mire az anya idegesen ringatni kezdte. A baba erre még jobban ordítani kezdett, hiszen ő az ideges ringatást érzékelte, és azt, hogy az anyja valójában nem értette meg őt. Ettől mindketten egyre nyugtalanabbak lettek. Az ördögi kört azonban nem is olyan nehéz megszakítani. Sikerülhet, ha a szülő rájön, hogy valami más probléma áll a sírás hátterében, mint amit ő eredetileg feltételezett, vagy ha észreveszi, hogy a gyerek sírósságát fokozza az ő nyugtalansága.(...)"innen: [link]

)