Egy gyereket akartatok, de végül még is kettő lett? Mi volt az oka, miért változott meg a véleményetek?

Amikor megszületett a fiunk, úgy éreztük, vele teljes lett az életünk. Eldöntöttük, nem lesz több baba. Nincs is segítségünk, csak én vagyok szinte vele, komolyan depressziós lettem a bezártságtól.

Vissza akartam menni dolgozni, de kijelentették, nem vesznek vissza, maradjak otthon, amíg tart a gyed. (Több rossz dolog is történt akkoriban, haláleset a családban, a nagypapámnak levágták a lábát...)Akkoriban egyre többször álmodtam, hogy terhes vagyok, mind pozitív élmény volt, irigyelni kezdtem a kislányos kisbabás szomszédokat (tudom, fiú is lehet, nem is számít nálunk a nem), újra elgondolkodtam, hogy jó lenne egy kisbaba. Elmondtam a férjemnek, akkor ő is bevallotta, hogy bizony neki is hetek óta ezen kattog az agya, hogy kellene még egy baba. Még a kirúgást is isteni jelnek tekintettem, hogy talán a sors tényleg így akarja a tudtunkra hozni, hogy nekünk még egy gyermeket vállalni kell.

Ez az első próbálkozós hónapunk, meglátjuk, mi lesz még. :)

Egyelőre egy fiunk van, 3,5 éves. Itthon voltam vele 3 évig, mert terhességem alatt megszűnt a munkaviszonyom, bölcsi nem volt, így munkahelyet sem találtam. Majd meghülyültem már a végén én is a bezártságtól, sőt az eleje sem indult jól, igaz a terhességem szép volt, de a szülés nagyon fájt, depressziós lettem én is a végére. De fél éves korára belerázódtam az anyaságba és elkezdtem élvezni a dolgot.

Most van egy nagyon akaratos, dacos, visszabeszélő de mindemellett egy okos, tünemény 3,5 évesem és egyre többet gondolok egy picurkára, akit lehetne pátyolgatni még, és elképzelem, hogy a fiam is hogyan állna hozzá, mennyire gondoskodna róla, szeretné őt... És nem lenne egyke, ha mi meghalnánk, tudna kire számítani. De nálunk a férjem mondja, hogy nem. Nem kell még egy gyerek, bőven elég ez az egy.

Ő attól fél, hogy én idegileg megint kibuknék, és anyagilag sem biztos, hogy jól kijövünk (egyelőre alkalmi munkáim vannak), úgy érzi neki nincs türelme még egyszer előlről kezdeni, ráadásul szerinte is sokkal nehezebb kettővel, mint eggyel, hiába mondom, hogy később majd elszórakoztatják egymást, szerinte az elején hamar feladnám... Nem tudom. Én azért még reménykedem.

Én is egy gyereket szerettem volna, gyönyörű lett, számomra tökéletes (és jól el is kényeztettük:).

Aztán rá 3 évre pozitiv lett a terhességi tesztem. Pánik apa és az én részemről is (akkoriban mentem vissza dolgozni, kezdett ideális lenni minden-a gyerek már aludt, kialakult a napi-hetirendünk,stb.).

Megtartottuk a babát.

Az első 2,5 hónap borzalmas volt (családi viszály is volt közben-sajnos, a 7. hónaptól kezdődően itthon voltam, de nagyon sok konfliktussal vettek körül a kedves rokonok, csoda, hogy nem lett koraszülött a kicsi), a nagy iszonyú féltékeny kezdett lenni, semmi segitségem nem volt apán kivül,stb. Akkor összeszoritottam a fogam és azt gondoltam, hogy ennél rosszabb úgy sem lehet és egyszer a rossz dolgoknak is vége szakad.

Igy is lett. Már látjuk az alagút végét, a nagyobbik gyerekem imádja a kishugit, hamarosan beköltözünk a szép otthonunkba (és végre a konyhában fogok főzni, nem pedig egy udvaron).

Igaz, hogy a kisebbik még mindig nem alussza át az éjszakát, de gyönyörű, mozgékony, egészséges és a bátyja is csodálatos, meg borzasztóan rossz.:))))

Utólag belegondolva: jó, hogy megszületett a második is. Nehéz, mert hazudnék, ha nem az lenne, de jó, hogy már kettő van.:)

Én ugyan mindig is több gyereket szerettem volna, de ha megengeded leírom a tapasztalataimat.

Nem igaz, hogy négyszer olyan nehéz két gyerekkel, ugyanis a második babánál már van rutinod. Az elsőnél tapasztalt ideges kapkodás teljesen elmaradt. Már tudtam, hogy a babának nem lesz semmi baja, ha 5 percig sír, amíg zuhanyzom. Minden sokkal könnyebb volt vele. Azt nem mondom, hogy nem nehezebb két gyerekkel, de nem sokkal.

Nekem van egy 11 éves nagyfiam,és egy 5 hónapos kisfiam.

10 évbe telt,mire rábeszélt a férjem a 2.-ra! :)

De azért vállaltam,hogy ne maradjon egyedül a nagyvilágba a nagy.